Hol is jársz?

Ha ide keveredtél, akkor sok fényképet fogsz látni hétköznapi (vagy hétvégi) élményeimről. Ez a blog 2014 elején indult, célom, hogy azok a fényképek, amik nekem sokat jelentenek, de a közösségi oldalakra sok lenne kitenni, ill. fotó megosztó oldalakra nem elég erősek, megmutathassam valahol, ill. pár sorral kiegészítve némi élményt nyújtson az olvasónak. Néhány kulisszatitkot is felfedek időnként egy-egy fotó kapcsán. Az előző oldalamon 3 évig (2008 és 2011 között) Babanapló néven futott kicsit hasonló, de az kizárólag a gyerekemről szólt. Természetesen ő most is központi téma, hisz magamon kívül vele töltöm a legtöbb időt. :) Időnként visszatekintek, ha belefutok az archívumban olyan képekbe, amelyeket érdemesnek tartok újra megmutatni. Jó szórakozást kíván:
                       hakapeszti, a béka fan!

Unkanéküliség

Olyan erős voltam, hogy a vasárnapi délutáni sétára – ami ez esetben biciklizés volt elsősorban a szúnyoginvázió miatt – nem vittem magammal fényképezőgépet, elkerülendő, hogy a fontos dolgok helyett megint a képeimmel vacakoljak. Aztán tekerés közben kellemes dalolásra lettem figyelmes, alig akartam hinni a fülemnek, az unkák úgy énekeltek, akárcsak tavasszal, birtokba vették a belvizes területet. Tavaly tavasszal a hóolvadás után épp itt sikerült közel sem tökéletesen, de a magam mércéjével aránylag jól lefényképeznem őket

Mutatom:

Na szóval, kitalálható, hogy nem bírtam magammal és a visszaúton otthagytam a családot kutyástul mindenestül, hazaviharoztam a gumicsizmáért és a fényképezőgépért. Autóval mentem vissza a kérdéses területre (közben a hazafelé tartó családnak boldogan integettem), hátha tudom űberelni a másfél évvel ezelőtti teljesítményemet. Gumicsizma fel, vízbe be, az első lépésnél víz befoly’ csizmába, így már minden mindegy alapon sokkal könnyedebben haladhattam előre a hangok irányába. Ezek a  hangok egészen megnyugtatóak (legalábbis számomra), itt otthon voltam és a  víz sem volt hideg, mint amikor a „kékbékákért” mentem bele hasonló elszántsággal a mocsárba. :) A hangok legalább 30 unka jelenlétét sejtették, de nem tudtam olyan settenkedve megközelíteni a hangok forrását, hogy azok tulajdonosai el ne hallgattak volna. Így esett, hogy ahol pont én jártam ott nem volt unka, ill. ha volt is, akkor annyira bevette magát az ideiglenes tó partjának növényzetébe, hogy nem csak hogy lefényképezni, de még meglátnom sem sikerült egyet sem. Közben zöld varangyok és kecskebékák hangja csábított a tavacska ellenkező csücskébe és én mentem szorgalmasan, mert ez a dolgom. :) Aztán azok sem mutatták meg magukat, de azért nagyon értékeltem a helyzetet és közben fotóztam… Ilyen fura vízi szörnyeket például.

A vízfelületen tükröződő ég és az általam keltett hullámok házasságából a kék ezer árnyalata rajzolódott ki.  És én ezt lefényképeztem, nem is egyszer, sőt nem is kétszer! :)

Aztán mit vettem észre, amikor hirtelen a lában elé néztem? Neeem, nem egy békát. Én voltam ott teljes életnagyságban, benne a vízben. Elkezdtem hát a szelfizést, bár meglehet, hogy ezt öntest-fényképezésnek lehetne inkább nevezni. :D

Kettő maradt meg. A szúnyogos…

…és ez a „rock and roll”-os.

 

Aztán próbáltam valami szépet is találni, a lemenő nap sugarai és az aránylag  sötét háttér segítségemre volt ebben.

Íme, a nagy „békát nem fényképező” kalandom színtere nagyobb látószögből:

Búcsúzóul pedig ismét egy egész alakos önkép, amin szépen látható az utolsó, elhibázott lépésem végeredménye. :)

Beküldve: 2014-09-22
Hétköznapok

Volt az a nap, amikor dolgom végeztével rohadtul sietnem kellett haza, mert totális időzavarban szenvedtem, mindeközben olyan iszonytatóan jó időjárás volt, ami tökéletesen tükrözte a hangulatomat, azaz hatalmas, változatos és gyönyörű gomolyfelhők, amik időnként összeálltak, majd felszakadoztak, de csak rövid időkre engedték a  napsütést érvényesülni, és másodpercekben volt mérhető, hogy melege a bőrön is érezhető legyen. Szóval, mit volt, mit tennem, a hazaút helyett tettem egy 1 órás kitérőt Somogy megye irányába, amerre jóféle dombok tarkítják a tájat, gondoltam, majd készítek néhány fantasztikus fotót. És nem mellesleg kiszellőztetem a fejemet. Már nagyon rám fért. :) No, a néhány fotóból csakugyan néhány lett, gyakorlatilag kettő, azok sem fantasztikusak, de legalább nem kellett kikukáznom mindet.

Ez már a szokásos útszakaszon esett meg, amiről már számtalanszor láthattak visszatérő látogatóim képeket, kissé megterepeztem az autómat. :)

Ez után már perceken belül otthon voltam és nekiállhattam a gondolataim és az időm tervszerű rendezéséhez...

Ugyanezen az időszűkös héten Laura itthon töltött egy délutánt, hát naná, hogy a barátok fontosabbak mindennél, elmentem hát két röpke órára sétálni vele, meg a kutyájával (az enyémet kivételesen otthon hagytam). Az alkalmi pocsolyák Laura kutyájának a paradicsomot jelentik, imád békákra vadászni bennük... Szóval én ilyenkor nem fényképezek békát. :)

Útba ejtettük ezt a helyes kis légyölő galócát, amit az előző napon egy ismerős posztolt ki egy bizonyos közösségi oldalon (vajon melyik lehet az?) és a kérésemre megadta a pontos GPS koordinátáit, ami így hangzott:  „A Csótón, a Zöld tábor mellett.” A légyölő galóca olyan nekem, mint a szivárvány vagy a levelibéka (vagy bármilyen béka), akárhány kép sem elég belőle, ezért erre is lőttem sokat.

Aztán eljött a péntek, telefon szólt délután, Csilluék jönnének kora este gombászni a családdal mifelénk. Jöttek is. Szedtünk (ill. szedtek) pöfeteget, meg nagy őzlábat, e közben pedig jóllakott velünk több ezer szúnyog, gyakorlatilag menekülni kellett előlük. Olyan mennyiségben vannak mostanság, hogy ezek már belőlem is hajlandóak enni, szóval most nem vigyorogtam kajánul, hogy a többieket zabálják a vérszívók, engem pedig nem. :)

Azért az erdőbe is bekanyarodtunk, ott alig volt szúnyog, ellenben volt szép nagy őzláb gomba, amit Csillu „kegyetlenül felnyársalt” (ez egy költői túlzás), pedig nagyon jól mutatott az avarban.

Én persze nem bírtam ki, hogy ne fényképezzek párat csak úgy, a magam kedvére.

Beküldve: 2014-09-20
Hajóúsztatás az áradó Principálison

Ha hétvége, akkor nagy eséllyel Péter együtt lóg Rebussal. És természetesen mindig ki kell menni velük, mert egy idő után elkezdik gyilkolni egymást a négy fal között. :) Így történt ez vasárnap is...

Mostanában a gumicsizma alapvető lábbeli.

És akkor indulhat a csónak...

És kisüthet a nap! :)

És lehet pózolni a kamerának, miközben a csónakot egyre messzebb viszi a víz...

Ezek után a többiek a Princi partján dagonyázni kezdtek, ahova én már nem mentem dokumentálni az eseményeket, helyette feltekertem a zsinórt, ami legalább fél óráig tartott. Azt hittem izomlázas leszek tőle, de nem lettem. :)

Valamivel korábban, de még ezen a napon esett meg, hogy be kellett autóznom Kanizsára és hazafelé ez a látvány tárult elém a TSZ-nél, csak akkor még seregélyek nélkül. Hazaérve berohantam a fényképezőgépért és azonnal visszamentem, hátha még ott legelésznek a marhák. És ott legelésztek az ideiglenes belvízi tóparton. És egy seregélycsapat is megkörnyékezte őket. :)

Beküldve: 2014-09-15
Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.