Hol is jársz?

Ha ide keveredtél, akkor sok fényképet fogsz látni hétköznapi (vagy hétvégi) élményeimről. Ez a blog 2014 elején indult, célom, hogy azok a fényképek, amik nekem sokat jelentenek, de a közösségi oldalakra sok lenne kitenni, ill. fotó megosztó oldalakra nem elég erősek, megmutathassam valahol, ill. pár sorral kiegészítve némi élményt nyújtson az olvasónak. Néhány kulisszatitkot is felfedek időnként egy-egy fotó kapcsán. Az előző oldalamon 3 évig (2008 és 2011 között) Babanapló néven futott kicsit hasonló, de az kizárólag a gyerekemről szólt. Természetesen ő most is központi téma, hisz magamon kívül vele töltöm a legtöbb időt. :) Időnként visszatekintek, ha belefutok az archívumban olyan képekbe, amelyeket érdemesnek tartok újra megmutatni. Jó szórakozást kívánok!

2015-01-18 | hozzászólások (4) | Teljes cikk megtekintése

Előzmények:
4N AZ OLASZOKNÁL
NULLADIK NAP (A DOLOMITOKBAN)

ELSŐ NAP, RÁHANGOLÓDÁS
MÁSODIK NAP - A DOLOMITOK MEGMUTATTA MAGÁT
HARMADIK NAP - VISÍTÓS SELLA
NEGYADIK NAP - ESŐS, FELHŐS, NAPOS, CSÓKÁS

Mielőtt az utolsó napunk elkezdődött volna (tehát még reggeli előtt), szedtem a cókmókom, mert szerettem volna egy utolsó képet a korábban már emlegetett „kék” fáról, ami ott volt a szállástól 2 percre. Kiérve a ház takarásából, olyan szépet láttam, hogy azonnal a gépem után nyúltam és már emeltem is a napsütötte sziklákra… De az akkumulátor a töltőn maradt… Azonnal odaviharoztam a konyhaablakhoz, izgatottan elkezdtem püfölni azt. Éreztem, hogy sietnem kell, mert a fények igencsak bizonytalannak tűntek, hisz a felhők vészjóslóan gomolyogtak a hegy fölött. Szóval püföltem az ablakot, a fiúk unottan kinyitották, én pedig kértem, hogy adják oda nekem iziben az akksimat, erre a mocsok szemetek persze időhúzásosat játszottak velem. Amikor már a sírás környékezett (ami röhögő görcsben nyilvánult meg), megszántak, én pedig pár perc múlva elkészítettem ezt a képet.

Dolomites Canazei

Majd a kék fatörzs következett, ami valójában már nem volt ennyire kék, mert már nem áztatta eső, de azért én az emlékeim alapján itthon „rájátszottam” kissé a színére.

Siettem, mert éhes is voltam, meg friss indulást terveztünk, de ismét megállásra kényszerített a még mindig remek fényekben fürdő sziklacsoport. Sőt talán még remekebb fényekben fürdött!

Dolomtes Canazei

Hamar az étkezőben találtam magam, az első reggelhez képest kicsit másként festett az asztal (ha ide kattintasz, akkor érteni fogod, mire célzok).

Jóllakás, csomagolás és végre indulás! … Éppen bevackoltuk magunkat, kényelmesen hátradőltünk, készültünk a nagy napra, hisz ismét kedvező időt jósoltak nekünk, amikor megláttuk ezt a csodás fényekben pompázó birkanyájat. Még el sem hagytuk Canazei-t, de már ki is pattantunk az autóból. Vigyorgó fejjel fényképeztünk, mert a vonuló nyáj különböző pontjairól megszólaló bégetés igazán vicces élmény, aki már átélt hasonlót, az tudja, miről beszélek. :)

Szerencsére a nyáj vonulóban volt, így folytatni tudtuk az utunkat, persze vágyakozó tekintettel néztünk vissza rájuk, mert hát nagyon kedveltük azt az atmoszférát, amit teremtettek nekünk ezen a szép reggelen. :)

Közeledtünk a Marmolada felé…

Itt már két alkalommal álltunk meg fotózni, most is így terveztük és ha nem terveztük volna sem történhetett volna másként, mert Dukati reklámfilm  forgatás zajlott épp ott, ahol parkolni szoktunk. Az út is le volt zárva egy időre, a fiúk nagyon boldogok voltak, hogy belecsöppentünk az eseménybe, alig várták, hogy felszálljon a drón (ami nem volt kicsi) a kamerával, és csillogó szemekkel nézték a tűzpiros motor száguldását. Annyit kért tőlünk nyomatékosan a stáb, hogy ne fotózzuk le a motort. Nekem ez semmiféle problémát nem okozott, én szívesebben nézegettem (a stábnak pont háttal) a gleccsert, ahogy a fehér felhőfoszlányok tették még szebbé az amúgy sem elhanyagolható látványt.

Ez a völgy is megért egy kattintást, de ekkor már fenyegető pillantások tüzébe kerültem, mert ha még 90 fokot fordulok, akkor épp elcsípem az ő féltve őrzött kincsüket és akkor kiszivárogtatom, amit ők is hamarosan ki fognak, szóval nem értettük egészen pontosan a problémájukat, de természetesen szót fogadtunk. :)

 

Út közben a mobillal is folyamatosan lődöztem kifelé az ablakon, vagy letekert abláknál, mert nem lehetett mindenhol megállni.

 

Itt azonban megálltunk egy rövid időre és én „lemobiloztam” az dolomiti őszt a Subaru (becsületes nevén Táltos) tetejének tükrében. :)

Csodás helyeken autóztunk, csodás időjárásban, nagyon bíztunk benne, hogy a Tre Cime-ig (a célállomásig) is kitart ez a gyönyörű napsütéses felhőjárás.

 

Na igen… Meg kellett állnunk a pokol kapujában egy csoportkép erejéig. :D

 
Fotó: Doki

Délután 3-ra terveztünk a Tre Cime-hez érni, több okból is. Egy részről, mert az volt az elképzelés, hogy a hegy csúcsait majd jól megsütik a nap utolsó sugarai, mi pedig azt jól lefényképezzük, más részről pedig délután 3 után olcsóbb volt az úthasználati díj. (Ez olyan… szinte már szégyellni valóan tipikus magyar gondolkodás.) Utólag már látjuk, hogy egy teljes napot is el lehetett volna tölteni ezen a hegyen, azon a pár eurón meg nem sokat nyertünk. De az is világosan látszik, hogy az út közben adódó témák miatt nehezen tudtunk volna jelentősen korábban érkezni.

Volt még pár percünk, hogy a Misurinában tükröződő Tre Chime-t megörökítsük, amolyan képeslap gyanús stílusban, kacsákkal…

 

… és kacsákat etető Sziluval is.

 

Meg egy ilyen közelebbi is kellett nekem. :)

Fent voltunk, amennyire autóval fent lehetett lenni, Krisz levált tőlünk és megnézte a hegy másik oldalát is, ahonnan amúgy a szebbik arcát mutatja, mi hárman pedig elindultunk abba az irányba, amerre az előző alkalommal Krisz járt egy felfedező kört. A gyönyörködés és ámulás órái következtek. A helyzet hasonló volt, mint már az elmúlt néhány napban több ízben is: amerre néztünk, egészen mást láttunk és a félpercenként (vagy még ennél is rövidebb idők alatt) változó felhőzet pillanatok alatt átrajzolta a tájat.

 

Ez a tó például alig egy percig volt látható, aztán a felhők ahogy megmutatták nekünk, újra bezárultak felette.

Kábé így készült az előző és a következő kép. :)


Fotó: Szilu

Nem is tudom pontosan, hogyan szakadtunk el egymástól (Doki és Szilu szerint én előre szaladtam), de egyszer csak magam voltam. Szívem szerint folytattam volna az utat, de az eszemre hallgattam, nem lett volna okos dolog nagyon messze kerülni a többiektől, hát megpihentem és elmerengtem az élet nagy dolgain… Nem ám! Az igazság az, hogy semmire nem gondoltam, megszállt a nyugalom és csak csodáltam az elém táruló hegyeket. Búcsúzkodtam. Nem szomorú búcsú volt ez, inkább olyan reményteljes, ide „még visszatérek” féle.

Visszakanyarodván, megláttam a két elveszett pasit (Krisz ekkor még nem érkezett vissza.) Doki odakiabált nekem, hogy maradjak ott, ahol vagyok és ez a kép lett belőle, nekem személyes kedvencem, szigorúan elfogultan és erős érzelmi indíttatásból befolyásolva. :D

 

Sziluval újra egymásra találtunk (Doki még valahol lejjebb tanyázott), akivel „befütyültünk” néhány havasi csókát, volt köztük egészen bátor is, aki a kezemből falatozott.


Fotó: Szilu

Kb. másfél órás fennsíki fotózás következett, immáron mind a négyen együtt, szeretetben, békességben és örömben… Igaz ugyan, hogy a napsütötte hegycsúcsos képek nem jöttek össze, de kaptunk helyette ezer más apró és nem annyira apró szépséget, amitől átjárt bennünket az elégedettség.


Fotó: Szilu

Krisz ötletére elkészült az utolsó csoportkép.


Fotó: Krisz

Majd jött a naplemente...

... és végül teljesen lement, mi pedig valahogy lebotorkáltunk a hegyről.

Az autóban kissé kókadozni kezdünk és valamelyik okos embernek az az ötlete támadt, hogy a GPS-hez rendeljük hozzá a Jáksó hangját. No innentől nem bóbiskolt senki, mert leginkább szétröhögtük magunkat, ezzel a lehető legvidámabban zártuk le ezt az amúgy is remekbe szabott kirándulást... És az egész hetet.

DOLOMITOK 2014 GALÉRIA

2015-01-14 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

A tegnapi napsütést kihagytuk, de a mait már nem tudtuk, Laurával kutyasétáltatás ürügyén „szívtunk” magunkba némi D vitamint. Lassan, de biztosan olvad a Csónakázó-tó jege a +12 fokban. Azért remélem, hogy kapunk még igazi telet idén, mindamellett, hogy ki lehet bírni ezt a langyos tavaszt is. :)

Előzmények:
4N AZ OLASZOKNÁL
NULLADIK NAP (A DOLOMITOKBAN)

ELSŐ NAP, RÁHANGOLÓDÁS
MÁSODIK NAP - A DOLOMITOK MEGMUTATTA MAGÁT
HARMADIK NAP - VISÍTÓS SELLA

Az időjárás előrejelzés reggelre határozottan felhős, esős időt jósolt, de mi büntiben voltunk az előző napi lustálkodásunk miatt, ezért korán keléssel ostoroztuk magunkat. Reggeli (és hajmosás) nélkül ültünk be az autóba és néztünk felfelé a tetőablakon.

Ismét a Sella-ra néző parkolóban szálltunk ki és vártunk, hátha látunk valami fotózni valót, de az előző napi élmény után nem volt sok kedvünk kattogtatni. Megmutathatnám a Sella-t, de áthatolhatatlanul vastag és szürke felhőbe burkolózott, csak onnan tudtuk, hogy arrafelé magasodik valami, mert korábban a saját szemünkkel láttuk. Aztán megeredt az eső, mi pedig visszagurultunk a szállásra, ahol várt ránk a finom reggeli. Nem az a „terülj-terülj asztalkám”-os fajta, de a mindenféle földi jókból még volt bőven a kicsi kis hűtőszekrényünkben.

Lefele menet kezdett elállni a csapadék. A szállás parkolójába érve pedig napfényt láttam derengeni a távolban. Szóltam a srácoknak, hogy nézzenek már oda, de legyintettek, hogy ez nem téma. Nekem meg az volt, néhány perc leforgása alatt a következő három képet készítettem a 70-200/4-esemmel, ugyanarról a pontról, ugyanarról a helyről.

Majd a felhők újra átvették a hatalmat, ami jó alkalom volt arra, hogy Canazeiben keressünk egy jó kis kávézós egységet…


Fotó: Krisz

…ill. megtekintsük ideiglenes lakhelyünk nevezetességeit. Nos én a városi fotózásban nagyon nem vagyok otthon, így kevés olyan témára leltem, ami mutogatásra érdemes… Rosszul fogalmaztam. Egész jó dolgok voltak, de én nem tudtam úgy lefényképezni, hogy azt érdemesnek találjam megmutatni. Ezt a szekeret még előző este néztem ki magamnak. Az olaszok (legalábbis ezen a környéken) igényesek a tűzifa ízléses tárolására, ez különösen jópofa volt.

Az eső egyre inkább fenyegetőzött, elindultunk hát a szállás irányába, az esőköpenyek is előkerültek. Az apartmanunkhoz közeledve találtunk egy farakást, amik színe az eső hatására jóval élénkebb lett, volt köztük egy, aminek kékes lett.

Telt-múlt az idő, délután 3-ra ígérte az előrejelzés, hogy tisztulni fog a felhőzet. Doki azt tervezte, hogy alszik egy jókorát, mert nem hitt benne, hogy jobb idő kerekedik, de a többieknek (meg nekem is) mehetnéke volt, még akkor is, ha nem lesz mit fotózni, így hajszál híján Doki nélkül indultunk útnak… Aki aztán nagy örömünkre meggondolta magát, ugyanis  2 óra után valóban elkezdett derengeni a nap és szakadoztak a felhők.

Újra a legközelebbi magaslatot céloztuk meg, a „Sella parkolót”. Gondoltuk, megnézzük, majd továbblendülünk. De nem lendültünk… Havasi csókák jöttek oda hozzánk ételt kuncsorogni.

Objektívcsere:


Fotó: Doki

Majd lődözés a 70-200-zal rájuk, amíg meg nem untuk (Krisz volt a legkitartóbb).

A Sella közel sem pompázott olyan fényekben, mint tegnap reggel, de egy-két drámai felvételt össze lehetett hozni.

Majd következett a táj körbefényképezése, a folyton változó felhőzet és fények nem hagyták sokáig pihenni a gépeinket, majdnem két órát töltöttünk a kis fennsíkon.

Távolban a Marmolada gleccser.

A közelben egy „kis völgy”, ami valójában hatalmas.

Ez a szikla is rendkívül izgalmas téma volt, mindegyikünk teljesen más képeket hozott haza róla. Nekem is van több féle, de ez az abszolút kedvenc.

Aztán jött egy helikopter…

E közben pedig egy kis felhőcsoport gomolygott a távolban, egyre érdekesebb formákat öltve. Talán 10 kép készült róla, de az utolsó lett a legjobb. :)

A hátunk mögött pedig egy emberi arcot rajzolt a nap sugara.

Nem volt könnyű odébbállni, de így is túl sok idő ment el itt, a napnak meg mindjárt vége volt, szerettünk volna látni még valamit.

Még egy búcsúfénykép a Sella-ról egy másik szögből…

…a fiúkról meg egy spontán csoportkép.

Krisz kötelező ugrása (ez nála már hagyomány). Itt Doki kedvéért álltunk meg, mert a kép bal szélén látható, piros levelű fát komponálta bele a tájba valahol ott a dzsindzsásban. :)

A felhők újra uralták a tájat, ami nekünk tulajdonképpen tetszett, bár részemről nem született túl sok fotó már ezen a napon, ami pedig készült annak annyira rossz színe lett (ill. semmilyen), hogy vagy tovább „rontottam” rajta ily módon...

… vagy fekete-fehérré alakítottam.

Nagy reményekkel tekintettünk a következő, egyben utolsó teljes napunkra, a fiúk komoly tervekkel készültek, én meg hagytam magam sodródni velük, abból bajom még sosem volt. :)

ÖTÖDIK NAP - FINÁLÉ

DOLOMITOK 2014 GALÉRIA

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.