Hol is jársz?

Ha ide keveredtél, akkor sok fényképet fogsz látni hétköznapi (vagy hétvégi) élményeimről. Ez a blog 2014 elején indult, célom, hogy azok a fényképek, amik nekem sokat jelentenek, de a közösségi oldalakra sok lenne kitenni, ill. fotó megosztó oldalakra nem elég erősek, megmutathassam valahol, ill. pár sorral kiegészítve némi élményt nyújtson az olvasónak. Néhány kulisszatitkot is felfedek időnként egy-egy fotó kapcsán. Az előző oldalamon 3 évig (2008 és 2011 között) Babanapló néven futott kicsit hasonló, de az kizárólag a gyerekemről szólt. Természetesen ő most is központi téma, hisz magamon kívül vele töltöm a legtöbb időt. :) Időnként visszatekintek, ha belefutok az archívumban olyan képekbe, amelyeket érdemesnek tartok újra megmutatni. Jó szórakozást kíván:
                       hakapeszti, a béka fan!

2014-11-22 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Az úgy történt, hogy Krisz felvetette az egyik klubnapon, hogy a soron következő plázás kiállításunk témája legyen a szendvicsképek (ami fotós nyelven egymásra rakott képeket jelent). Legnagyobb meglepetésemre csak én kezdtem el azonnal és hangosan elégedetlenkedni, hogy „de hát én olyat nem tudok!”, erre Krisz legyintett, hogy ugyan már dehogynem, összeraksz két képet, aztán kész is. Ja mondom, hogy, ha lehet egyszerű montázs is, akkor rendben van, meg hát, ha nekem nem kerül ki képem, az sem tragédia, meg amúgy is én voltam az egyetlen ellenvető, így jobbnak láttam gyorsan visszavonulni, mielőtt megvernek, de úgyse’ vernének meg, mert lány vagyok... Na meg ha nagyon erőszakoskodok, akkor egy jobb ötlettel kellett volna előhozakodnom, amiben kifejezetten rossz vagyok és amúgy is nehezen viselem, hogy hangosan le vagyok hurrogva és bármit mondtam volna, valószínűleg ez történt volna. :)  Ezek a gondolatok futottak végig az agyamban, aztán elhalkultam és beletörődtem szomorú sorsomba.

Másnap összedobtam ezt a két képet, a következő hétfőn megmutattam nekik...

(Ennek a képnek a jobb oldali felét a következőképpen magyarázta meg egy régi cimborám:
"Az űrhajós kutya megpróbált tejet lefetyelni a súlytalanságban és a pizsamája is szárnyra kél közben... ami a lábánál jön ki arról majd máskor... ")

Megmutatás után megkaptam, hogy jól néznek ki, de hát nem szendvicsképek...

Oké, biztosan félreértettem valamit és a hétvégén rászántam egy teljes órát (vagy talán kicsit többet is), amikből ezek a képek keletkeztek. Határozottan elégedett voltam magammal és a végeredményekkel. :)

Közben meg Szilu rábeszélt, hogy ezt a fecskéset is nevezzem be a versengésbe (amit a hó képe választásra vittem), de erre is jött a hangos kritika, hogy „hisz ez egy sima karcos réteg!”

A kiállításra kerülő képek online szavazáson kerültek kiválasztásra, aminek legnagyobb meglepésemre az engem érintő végeredménye az lett, hogy a kedvencem (szarvasbogaras-harmatos pókhálós) nem került be a kiállítandó képek közé, de a többi négy, amit itt feljebb láthattok, viszont igen.

Másnap a meghívó is elkészült:

Mutatok még néhány próbálkozásomat:

Egy békás, nehogy elfelejtsék, kivel állnak szemben (persze tökéletesen biztos voltam benne, hogy ez nem kerül falra).

Egy olyan, amin nem látszik feltétlenül, hogy két képből van összerakva.

Egy olyan, ami senkinek nem tetszik, csak nekem és a klubban meg sem mutattam, mert nem akartam, hogy hangosan röhögjenek rajtam. :)

És az utolsó, aminek az alapja két egészen friss kép, de a végeredmény több sebből vérzik. Azért nekem mégis tetszik kicsit. :)

2014-11-21 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Lássuk be, ha az embert elönti a nátha, de úgy igazán durván (amit mellesleg a gyerekétől kapott el, aki két nap leforgása alatt kigyógyult belőle), akkor a friss levegő az egyetlen lehetőség, ami enyhíti kínjait. Ez a gondolat lebegett előttem tegnap a kötelező feladataim elvégzése közepette, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk munkának. :) Délután kettőre alakult úgy, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül felkerekedhettem… Mindig nagy dilemma számomra, hogy jó, vagy rossz dolog-e falun lakni, de ilyen esetekben, amikor az öltözködést is beleszámítva 10 percbe kerül egy erdőig eljutni, egy nagy és határozott igen a válaszom.

Szóval kint voltam(tunk), és szinte már 100%-osnak nézett ki a helyzet, miszerint fénykép nélkül térek haza (mert hogy ugye fényképezőgép nélkül irtó ritkán indulok el otthonról) a nagyjából egy órányi egészségügyi sétából, amikor egyszer csak bumm!!!, ott termett ez az eső által elárasztott erdő az út mellett – ami mellett két nappal ezelőtt Laurával is elmentem(tünk), de akkor valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tartottam fotogénnek –, minek okán a séta 10-15 percre megrekedt, hisz elkezdtem fényképezni…

Ezek a képek születtek:

Az előző három fejtetőre állított kép volt, a következő kettő a valós nézet.

Otthon pedig jól elkészítettem az óriás pöfeteget, amit út közben találtunk... :)

2014-11-19 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Laura néhány napra hazalátogatott ügyes-bajos dolgait elintézni. Az égiekhez fohászkodtunk, hogy el tudjunk menni egy szép erdei sétára... Hát persze, hogy meghallgatásra leltünk. :)  Az eredeti tervünket, ami a Szuloki erdőt célozta, néhány teherautó útban állása meghiúsította, amivel majdnem egy órát vesztettünk. Az új terv nehezen született meg, végül kiötlöttük, hogy megkeressük azt a kis eldugott tavat, amit még régen fedeztünk fel (nem vele), a közeli bajcsai erdőben.

Maci, a kutyája imádja a pocsolyákat, de nem azért mert vizes, hanem, mert kedvenc elfoglaltsága a békaugráltatás (aki visszajáró vendég az oldalon, annak ezzel nem mondtam újdonságot). Novemberben azonban nincs már béka, amiről Macinak sejtelme sem volt, így sok időbe telt, mire feldolgozta, hogy nem fog olyan jól szórakozni, mint nyáridőben. Én viszont jól  szórakoztam, mert irtó helyes képeket készíthettem róla...

Laura még külhonban volt, amikor jeleztem neki, hogy az erdőjáráshoz a gumicsizma elengedhetetlen kellék lesz, és ő meg is nyugtatott, hogy rendelkezik eme lábbelivel. Aztán a kritikus pillanatban eltekintett tőle, ami hibának bizonyult, hisz az erdei tóhoz ezen a pocsolyán kellett volna mindkettőnknek átkelnie, ami sportcipőben lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, a mezitlábazás pedig komoly orvosi következményekkel járt volna. Szóval megpróbáltunk egy kerülőutat, minek révén ugyanitt kötöttünk ki (hála a teljesen tökéletlen tájékozódó képességemnek).. És akkor én elkezdtem fényképezni, ő pedig türelmesen várakozott...

Majd elkérte a fényképezőgépet, mert állítása szerint jól néztem ki a vízben és bár egy szavát sem hittem, megengedtem neki. Arra mindenképpen jó volt ez a kis közjáték, hogy szembesüljek a ténnyel: fogynom kell! :) Azért találtam vállalhatót is köztük. :D

Itt éppen a mobilommal próbálkoztam a kutyámról egy portrét készíteni, amihez el kellett érnem, hogy felém fordítsa a tekintetét. Nos, ez egy olyan kutyánál nem probléma, amelyik hall, de az enyém már rohadtul nem, szóval nem volt könnyű dolgom és a kép is használhatatlan lett. :D

Majd másik irányt választottunk, ahol jóval kevesebb vizes akadályt kellett áthidalnunk és a délutáni fények egészen idillikusak voltak. :)

Készítettem néhány tök átlagos őszi falevél fotót, amik csak itt és csak most láthatóak, sehol máshol közzé nem teszem őket. :D

Több kirándulás Laurával:

ÖT ÚT ÁLL ELŐTTEM, MELYIKET VÁLASSZAM?

SZÍNES BAJEGYZÉS

ESŐ UTÁN POCSOLYA

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.