Hol is jársz?

Ha ide keveredtél, akkor sok fényképet fogsz látni hétköznapi (vagy hétvégi) élményeimről. Ez a blog 2014 elején indult, célom, hogy azok a fényképek, amik nekem sokat jelentenek, de a közösségi oldalakra sok lenne kitenni, ill. fotó megosztó oldalakra nem elég erősek, megmutathassam valahol, ill. pár sorral kiegészítve némi élményt nyújtson az olvasónak. Néhány kulisszatitkot is felfedek időnként egy-egy fotó kapcsán. Az előző oldalamon 3 évig (2008 és 2011 között) Babanapló néven futott kicsit hasonló, de az kizárólag a gyerekemről szólt. Természetesen ő most is központi téma, hisz magamon kívül vele töltöm a legtöbb időt. :) Időnként visszatekintek, ha belefutok az archívumban olyan képekbe, amelyeket érdemesnek tartok újra megmutatni. Jó szórakozást kíván:
                       hakapeszti, a béka fan!

Előzmények:
4N az olaszoknál,
Nulladik nap (a Dolomitokban)
Első nap, ráhangolódás

Egy felől, mert a fiúk gondosan eltervezték az útvonalat, illetve amiatt, hogy az előző esti sikeres free wifi vadászatunknak köszönhetően meg tudtuk nézni a helyi időjárás előrejelzést, ami fotóbarát időt jósolt, plusz még a tudat, hogy egy egészen elképesztően gyönyörű helyen vagyunk,  komoly reményekkel töltött el bennünket, hogy ezen a napon teli memóriakártyákkal térünk majd vissza a bázisra.
Az út legeleje ott kezdődött, ahol az előző nap véget ért, a Marmolada gleccser tövénél.

Kivonultunk a gátra és vártuk, hogy a felhők áteresszenek némi fényt. E közben hideg volt és én nő révén és mert nem készültem megfelelő ruházattal – hú de irigyeltem Kriszt, aki viszont igen –, ja meg szél is volt, hogy finoman fogalmazzak, baromira fáztam. Nem volt más választásom a fagyhalál elkerülése érdekében, dombot kellett másznom… Így születtek ezek a képek, ami persze a többieknek nincs meg, mert ők lent vadászták a témát és amikor megkérdezték tőlem, hogy érdemes-e felmenni, én szemrebbenés nélkül mondtam nekik, hogy „ááá, dehogy”…

 … aztán váratlanul ilyen sürgetően néztek fel rám, hogy indulnánk tovább, ha nem kellene rám várni  és én siettem is, mert alapvetően jó kislány vagyok. Aztán meg persze, hogy nem szálltunk autóba, mert újra valami izgalmas fényjelenség kecsegtetett bennünket, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt az, mert már régen volt és ahogy említettem már korábban, nem készültek jegyzetek ott és akkor.  Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagy hiba volt!

Aztán csak eljött a pillanat, hogy szépen összepakoltunk és beszálltunk, arra összpontosítva, hogy haladjunk végre 100 méternél kicsit többet… De a hátsó ülésen Sziluval megint fura hangokat hallattunk (ilyenek, hogy űűűű, meg ááá, és óóó), amit természetesen nem egymás társasága hívott elő belőlünk, hanem a kúszó felhősáv és a felette meredező sziklák látványa. E közben az elöl ülők kíváncsiskodtak, hogy mit látunk, meg kell-e állni, mi meg  „ááá, semmi menjünk”… Aztán kiértünk a panoráma alagútból és az olaszok jó szokásához híven épp a megfelelő helyen építettek ki egy parkolásra alkalmas helyet, Krisz elképesztő rutinnal padlófékezett (mert addigra ő is látta, amit mi), azzal a lendülettel nyílt az autó mind a négy ajtaja, és kis tülekedés után, ami a csomagtartónál zajlott, hogy magához vegye mindenki a saját fényképezőgépét, másodpercek leforgása alatt mind a négyen ráfogtuk a lencséinket erre a gyönyörű és különleges jelenetre. Onnantól, hogy kipattantunk az autóból, minden pillanat számított, mert a felhőzet nagyon gyorsan kúszott, nekem mindössze ez az egy expo „jutott”…

… a következőnél már a csúcs nem volt látható.

Folytattuk az utat. A következő megállónál Krisz ötletére elkészítettük az első csoportképet. :)

Majd egy újabb megállónál ezt a Dolomitokra igencsak jellemző részletet találtuk.

Közeledtünk az első célunk felé, egyre csak szépült az amúgy is lélegzetelállító táj. Újabb parkolóhely a legjobb helyen, újabb téma az őrült fotósoknak. Aztán a felkiáltás már nem tudom, ki részéről: „Süti a kis házat a nap!!!”. Akinek nem teleobjektív volt a gépén, az pillanatok alatt lecserélte és nyomtuk, amíg csak lehetett (kb. 5 kocka erejéig).

Aztán elértük a Giau hágót, innentől szavak nem nagyon hagyták el a szánkat, csak néztünk, nem értettük, hogy lehet egy hely ennyire gyönyörű, sokat segített a gyönyörűségben az időjárás, aki a barátunk volt éppen. Tökéletes egyetértésben négyen négy felé széledtünk, volt ennek valamennyire gyakorlatias oka is, mégpedig, hogy szülessenek különböző képeink, de szerintem (vagy inkább úgy mondom, hogy részemről) inkább érzelmi kérdés volt. Jó volt magányosan szemlélődni, egyesülni a monumentális természettel. Oké, ez erős túlzás, hisz egy órát adtunk magunknak, ennyi idő alatt sok egyesülésre nincs lehetőség, de azért jól esett egy kis magány.

Krisz képei következnek, amiken Doki mögött baktatok, nagyjából láthatóak az ember-hegy arányok.


Fotó: Kovács Krisztián


Fotó: Kovács Krisztián

Jobbra lent, az ott a Szilu.

 

Jobbra fent, meg a Krisz.

 

Érdemes lett volna barangolni még a környéken, de tovább kellett állnunk, ez volt az össznépi döntés. :)

A következő képnek egy érdekes története van. Majdnem két hónap elteltével a klubban Doki megmutatott egy fotót, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Aztán a Szilu mondta, hogy ő is készített képet azon a helyen, ő persze a pontos koordinátákat is elő tudta hívni, mert ő már csak ilyen precíz pasi. Nem igazán értettem, hogy én hogy nem fényképeztem le, be kell valljam, kicsit csalódtam magamban. Pár nap múlva aztán újra átnéztem a mappáimat, és láss csodát, ott volt „Doki fotója” az én nyers képeim között. Csak elbujdokolt előlem. Az eredeti képen nem rajzolódnak ki ilyen szépen a részletek, mert nagyon párás volt a levegő, valószínűleg ezért kerülte el a figyelmemet, de utómunkával egész szépen ki tudtam hozni belőle a lényeget.

No, de térjünk vissza a napfénytetős Subaruba, amibe egyre kevéssé sütött be a napfény, pedig a Tre Cime di Lavaredo-hoz készültünk. Eléggé bedeszkázták az eget, a hegyre feljutni pedig csak pénzdíjas úton lehet. Döntésképtelenek voltunk, húztuk az időt, hátha az segít nekünk, kávézgattunk meg diskuráltunk, közben Krisz, szeretett  ifonjával csoportképeket készített (ebben nagy rutinja van és továbbra sem bírja, ha normális a megjelenése egy képen). A döntés végül az lett, hogy nem megyünk fel, mert úgysem fogunk látni semmit, majd alkalmas időben visszajövünk…


Fotó: Kovács Krisztián


Fotó: Kovács Krisztián

Krisz szenvedett ettől a gondolattól, hisz ha már ott vagyunk, időnk meg van még, akkor miért ne mennénk fel… Nem kellett sok, hogy meggyőzzön bennünket. De milyen jól tette!

Néhány perc múlva a hegy lábánál találtuk magunkat és a napfénytetőn keresztül néztük a fenyegető, de gyönyörű felhőket, majd a hidegre és a szélre való tekintettel felvettük a legmelegebb ruhadarabjainkat és megkíséreltük felderíteni a terepet.

Krisz nyúlcipőt húzott és mire kettőt pislantottunk már csak egy apró kis vonás volt a szemközti hegyecske tetején, majd szem elől tévesztettük. Ennek az is oka volt, hogy a felhők minden oldalról támadást indítottak, így a látótávolság egyre csökkent. Azért így is érdemes volt eltölteni fent azt az egy-két órát. Krisz is visszaért, ő nem úszta meg szárazon, pont belegyalogolt ez esőfelhőbe. Nem volt kérdés, hogy ide vissza kell jönnünk, amikor stabilabb lesz az időjárás.

Sikerült a tervünk… A memóriakártyák roskadoztak a temérdek raw fájl súlya alatt.. :)

DOLOMITOK 2014 GALÉRIA

2014-12-19 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Előzmények:
A GABI GYEREKE
A GABI GYEREKE MEGINT

Ma megint ott voltam és Gabi meghívott egy tányér cukorborsó levesre, én meg elég lassan tudtam enni, mert nem bírtam ki, hogy ne Gergőt fényképezzem, pedig eléggé éhes voltam.

És így fest egymás után:

2014-12-03 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Előzmények:
4N az olaszoknál,
Nulladik nap (a Dolomitokban)

Október 5-én a Dolomitok lábánál ért a reggel. 7 óra magasságában kivetett az ágy, miközben a pasik az igazak álmát aludták (egyesek horkolták). Ténferegtem kicsit, majd gondoltam, hogy meglepem őket és készítek egy „terülj-terülj asztalkám”-at. Nem tudom, hogy látszik-e, de ez a kis mutatvány majdnem egy órai munkámba került. Szerencsére a férfinép nagyon elégedetten üdvözölte a látványt és figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert meg fogják szokni, én pedig megnyugtattam őket, hogy nem lesz több ehhez hasonló eset és bár akkor nem gondoltam ezt teljesen komolyan, tartottam a szavamat.

Miután jól belaktunk, autóba ültünk:

Az éjszaka hideg volt, de a nap nagy erőkkel támadt, mi pedig éppen csak útnak indultunk, amikor ez a „füstölgő” templom állta utunkat. Fék, parkolás, négy fotógép elő és kerestük a megfelelő perspektívát.

A nap feladta a küzdelmet, a felhők eluralkodtak a tájon, nekünk pedig nem volt kidolgozott tervünk, így eljött az ideje egy helyi térképvásárlásnak és némi Laár András klasszikus felidézésnek, amiben Doki jeleskedett igazán, nekem pedig sikerült elcsípnem egy pillanatot, amikor épp nagyon beleélte magát egy versikébe.

Sétáltunk egy kisebbet, de nem sok babér termett nekünk. Vagy csak nekem? (A többiek képeiből még nem láttam túl sokat.) Hamar továbbálltunk.

Találtunk egy patakot, ahol a csepergő esőben elidőztünk. Bevallom, én nehezen találtam fel magam, talán azért is, mert tavaly a szlovéniai Vintgar-szurdokban a hosszú záridős vizes témát már alaposan kiveséztem. Azért nyomtam szorgalmasan a gombot, lett is két képem, amit nem kukáztam ki. :)

Ezen a helyen piknikeztünk egy kellemeset, ahogy jó magyar turistákhoz illik, a Krisz meg nem bírja, ha normálisan néz ki egy fényképen…

Este a térkép fölé hajolt a két főkolompos, aminek eredménye is volt, másnap egy egészen elképesztő, fotótémákban igencsk gazdag nap várt ránk, amiről akkor még sejtelmünk sem volt…

DOLOMITOK 2014 GALÉRIA

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.