Színes bejegyzés

Újabb szürke hétköznap virradt. Úgy gondoltam (ráadásul már előző nap le is lett beszélve), hogy két intenzív dolgozós és hátfájós nap után jár az ember lányainak egy fél napos barangolás, még akkor is, ha borongós, szeles és hideg az idő. A hozzáállásom hasonló volt, mint általában (kivéve az őszi felkerekedésekkor), hogy fotózni valót úgysem találunk, de legalább kiszabadulunk a négy fal közül. Ezért tegnap állványt sem vittem, hisz a múltkori eltévedős túrán is csak a csoportkép elkészítésénél használtam, és abból is már van egy nagy halommal, így ez alkalommal kihagyom ezt az „élményt”. Nos, Eszti tervez, Laura meg elvezet egy helyre… Amiről már sokszor hallottam – pl. Csillu barátnőmtől –, de engem a virágok nem csigáznak fel túlságosan, ezért mondom, „Persze oké, mit nekem!”, megnézem azokat a virágzó bokrokat… Itt jön az a fejezet, amikor saját magamon lepődök meg a legjobban, mert amikor megláttam a nem is tudom hány féle színben pompázó azaleákat (ma reggel Dokitól azt is megtudtam, hogy azalea= Rhododendron=havasszépe), mintha zsinóron húztak volna és szinte már a kezemben is volt a fényképezőgép, csak objektívet kellett cserélnem. Egészen pontosan 28 közeli képet készítettem, holott úgy tudtam magamról, hogy én aztán virágot nem fényképezek. Hát, van az úgy, hogy néha az ember félreismeri önmagát. Szóval, íme egy kép a 28-ból (a többi mind hasonló csak 8 másik színben – persze ez költői túlzás).  

Így készült. Fotó: Balázs Laura

A szokásos körpanorámám. Többen kérdeztétek, hogy készül az ilyen. Nos, pofon egyszerű. A tengelyed körül forogva készítesz annyi álló képet nagylátószöggel, hogy kitegye a 360 fokot. Otthon összeilleszted őket valamilyen nagyon okos programmal. Photoshopban torzítod négyzet alakúra, forgatod 180 fokkal, a legvégén pedig ráküldöd a Distort - Polar Coordinates filtert. 

Laura ragaszkodott a csoportképhez és mivel állványt nem vittem, találnunk kellett egy alkalmas tuskót a kivitelezéshez. Jól van na! Laura találta.

Miután kiéltük magunkat ebben a kis színfoltban, folytattuk utunkat tovább...

Tegnap zártam egy könyvet, amiben kizárólag szépia tónusú képek voltak, és be kell valljam, nagyon magával ragadott a hangulata, ezért ezt az erdőrészletet megpróbáltam hasonló módon kidolgozni. 

Majd elérkeztünk a végcélhoz, Laura fedezett fel még korábban két kis tavacskát és még nem volt alkalma megmutatni nekem. Nagyon jó kis elvadult élőhelyek ezek, igazi béka-paradicsom. Akik most nem voltak, mert hideg volt és szél, a pislákoló napocskának pedig nem volt elég ereje ahhoz, hogy kicsalogassa kétéltű barátaimat. 

Ezen a helyen történt, hogy egy terepjáró közelített, nem túl messze tőlünk megállt, majd odasétált egy erdészforma fiatalember. Tanácstalanul nézett bennünket, váltottunk vele pár szót. A végén összeszedte magát és csodálkozva megkérdezte, amiért valószínűleg odajött: „Gyalog jöttetek be idáig?”. Hozzáteszem, nem mentünk sokat, vagy legalábbis nem éreztük soknak, de ő minden bizonnyal mindig négy keréken járja az erdőt, így soknak érezhette. Valahogy számunkra vicces volt ez a jelenet. :)

Ő itt Maci, Laura kutyája. Legfőbb szórakozása a béka-kergetés, szóval ha láttunk volna akár egyet is, lefényképezni egészen biztosan nem tudtam volna, mert ő elijesztette volna.

Beküldve: 2014-04-17
Pitypang

Ma elkerekeztünk a gyermekkel a tavakhoz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy levelibékák után kutassak. Azok persze még mindig bujkálnak előlem... De, ha már nálam volt a fényképezőgép, használtam is. 

Nagyon élvezte a fényképezést, mostanában úgyis elhanyagoltam e téren.

Aztán elfáradt. Itt éppen azt ecseteli, hogy kifogyott a tüdejéből a levegő...

...és már csak ilyen kevés van benne.

– Ja igen! És tegnap kipottyant az első foga. :) –

De szerencsére fújt a szél, ami újra megtöltötte a tüdejét (ezt ő érezte így), így rá tudtam bírni még egy kis fújkálásra. 

Három évvel ezelőtt (2 és fél évesen) így festett ugyanezen a helyen: 

Korábbi bejegyzések Péterről:

LELEPLEZŐ KÉPRIPORT

TARZAN

Beküldve: 2014-04-05
Öt út áll előttem, melyiket válasszam?

A tegnapi erdőjárás kissé átírta a napunk második felét. A fő bűnös ez az útkereszteződés, ami 5, azaz öt felé ágazott.

 

Csak egy két órás kellemes sétára vágytunk Laurával, egy kis madárcsicsergéssel, esetleg egy szarvascsordával való találkozással (ez utóbbi kettőből nem volt hiány, a kellemes már kevésbé volt jellemző a kirándulásra).

A januári fogadalmunk, miszerint minden héten kitesszük magunkat a friss levegő jótékony hatásának, elszakadva az ember alkotta környezettől, de leginkább a számítógép rabságától, összeomlani látszik. De ha módunkban áll, akkor megyünk.

Szóval ott álltunk az útkereszteződésben és választanunk kellett. Az első rossz döntés volt, visszafordultunk. A második lehetőség sem bizonyult a legjobbnak és bár ezen legalább fél órát haladtunk és többször is leágaztunk (többek között egy olyan köves útra is sikerült rátérnünk, ami sehova nem vezetett), mégis azt tartottunk a legjobb megoldásnak, ha visszatérünk az ismert kiindulóponthoz és elindulunk vissza az autóhoz. Közben készült csoportkép is, ha már nálam volt a két kiló harmincdekás állványom.

Másodikra csak sikerült! :)

 

Nos, ott álltunk megint és minden idegszálunkkal összpontosítottunk a kérdésre, ami így hangzott: „Melyik útról érkeztünk?” Én legendásan rosszul tájékozódom úgy erdőben, mint emberek lakta környezetben, Laura ellenben egész jól, de most ő is összemlott. Ott álltunk tök üres fejjel az emlékek elhagytak bennünket (azóta sem kerültek elő) és kizárásos alapon indultunk útnak, de mivel semmi nem volt ismerős a környezetből, visszatértünk és kiválasztottuk az utolsó lehetőséget. Na, ez a szép széles utacska hamar elfogyott… Újra vissza kellett térni és komolyan kezdünk aggódni… A kutyáink értetlen arccal néztek ránk és nem tudom pontosan, mit gondoltak, de nagyjából valami olyasmi lehetett, hogy „..és mi ezekre az életképtelen lényekre bízzuk az életünket?”

Nem sok lehetőségünk volt, el kellett indulnunk az előző rossz úton, szép széles volt, látszott, hogy használják, valahova biztosan vezet. Így is volt, gyönyörű helyekre vitt, jó magasra, amilyen magasan még nem jártunk sem ma, sem máskor, a kilátás is nagyon tetszetős volt, csak éppen semmi nem volt ismerős. Láttuk, hogy a délutáni programjainkat le kell mondanunk, mert egy részről fogalmunk nem volt, hogy hol van az autó, de az is teljesen világos volt, hogy elképzelhetetlenül messze, hisz nem csak sokat mentünk, de azt a biztonság kedvéért jó gyorsan is. :D El is kezdtünk telefonálgatni, hogy ne várjanak bennünket, mert nem lehet megsaccolni, mikor érkezünk vissza. Laura ezután egészen felszabadult és a következő mondat hagyta el a száját: „Még jó, hogy a csoportkép alapján be tudják majd azonosítani foszladozó tetemeinket.” Vidám percek vették kezdetét és Laura megállapította, hogy velem még eltévedni is jó.

Lassan megmenekülni látszottunk, mert a civilizáció nyomaira bukkantunk, hétvégi telkek mellett sétálunk el, találtam is a fotóklubos cimboráknak témát, íme:

 

Aztán piros autóval jött a felmentő sereg, vagyis egy kedves nyugdíjas házaspár (most sajnálom rettenetesen, hogy nem fényképeztük le őket (francba!), akik nem először találkoztak már magunkfajtákkal és örömmel tájékoztattak bennünket, hogy iszonyat messze eljöttünk az autónktól, majd megmutatták nekünk a helyes utat, amit magunk soha nem találtunk volna meg, mert úgy el volt dugva, hogy csak, na.

A következő kép a helyes út tetejéről készült, az alant látható aszfaltcsíkra kellett rátérnünk, majd végigsétálni rajta, ami normális esetben sem kevés, de nekem út közben előjött a 2001-es raftingos térdsérülésemből adódó problémám, ami megnehezítette és lassította a kutyagolást. De végre már tudtuk, hogy vagyunk és láttuk az alagút végét… Most meg arra gondolok, hogy miért nem készítettem el a képet, amikor megláttunk az Opel Astrámat, amint hűségesen vár ránk az erdő szélén…

Ritka esetek egyike, amikor Babó nem mögöttem kullogott elcsigázva:

Így történt hát, hogy 4 és fél órát kirándultunk és bár az elején úgy tűnt, hogy sem kép, sem blog-bejegyzés nem születik a tegnapi napról, nagyon nem így lett. Azt, hogy hol történt a hiba, még nem sikerült kiderítenünk, hisz az emlékeink továbbra is valahol a Szuloki erdőben keringenek, egyszer talán, amikor már kihevertük az élményt, megkeressük őket. :)

AZ ELŐZŐ ERDEI KALANDUNK LAURÁVAL 

Beküldve: 2014-04-04
Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.