Hol is jársz?

Ha ide keveredtél, akkor sok fényképet fogsz látni hétköznapi (vagy hétvégi) élményeimről. Ez a blog 2014 elején indult, célom, hogy azok a fényképek, amik nekem sokat jelentenek, de a közösségi oldalakra sok lenne kitenni, ill. fotó megosztó oldalakra nem elég erősek, megmutathassam valahol, ill. pár sorral kiegészítve némi élményt nyújtson az olvasónak. Néhány kulisszatitkot is felfedek időnként egy-egy fotó kapcsán. Az előző oldalamon 3 évig (2008 és 2011 között) Babanapló néven futott kicsit hasonló, de az kizárólag a gyerekemről szólt. Természetesen ő most is központi téma, hisz magamon kívül vele töltöm a legtöbb időt. :) Időnként visszatekintek, ha belefutok az archívumban olyan képekbe, amelyeket érdemesnek tartok újra megmutatni. Jó szórakozást kíván:
                       hakapeszti, a béka fan!

4N az olaszoknál

Doki előre figyelmeztetett, hogy ezt a  kalandot nem felejtem el és rengeteg jó képpel fogok hazatérni. Hittem neki, de realista énem mégsem engedte, hogy túlságosan beleéljem magam, talán a csalódás elkerülése végett. Így utólag, már elárulhatom, hogy maximálisan igaza volt. Nem tudom, hogy ha az időjárás nem lett volna olyan nagyon kegyes hozzánk, akkor miként vélekednék, de gyanítom, hogy az Dolomitok még abban ez esetben is rendkívüli hatással lett volna rám. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy ránk, mert a kis csapat többi tagja is folyamatos hüledezéssel kommentálta a hatalmas sziklák látványát, ahogy valószínűtlen módon tornyosultak fölénk.

Kicsit előre szaladtam, pedig az első kép még határainkon innen készült, búcsúképpen az itthon maradtaknak.

A start sietségében és az örömmámortól, amit annak köszönhettünk, hogy minden fontos holmi (a pár kiló almától eltekintve) befért a napfénytetős autóba, a fiúk „szerencsére” nem egyeztették a GPS útvonaltervezését a papír alapú térképpel. Aki követett már el hasonló baklövést, az tudja, hogy a célt így is eléri az ember, de eléggé nagy a valószínűsége, hogy nem a legideálisabb úton. Nos, a sofőr szempontjából valóban nem volt ideális, de magam részéről nem bántam ezt a kis bakit, mert varázslatos helyekre jutottunk el. Én meg közben az újdonsült mobilommal a tetőablakon át fényképeztem.

A jó szerencsénk a Pordoi-hágó felé vezérelt bennünket és éppen akkor, amikor a legszebb fényekben tündökölt.

Nagy hibát követtem el, amikor nem készítettem jegyzeteket út közben, vagy legalább esténként. Kár, hogy csak utólag tudja az ember, mit kellett volna tennie. :) Az egy hét alatt készült néhány csoportkép, ez az egyik... A többi még a fiúknál van.

A hat nap egyikén a Giau-hágó felé vetődtünk (előre megfontolt szándékkal), de mielőtt még elértük volna a célt, jó néhányszor meg kellett állnunk. A következő képet látva, talán érthető, mi okból. :) Ezt a házikót mind a négyen alaposan széjjel fényképeztük, ahogy elnéztem, egészen hasonló módon, meglepődnék, ha a többieké jelentősen különbözne az enyémtől. :)

A Giau-hágónál négyen, négy felé szaladtunk, egy felől azért, hogy legyenek különböző képeink is, más részről pedig mindegyikünknek szüksége volt egy kis egyedüllétre (aztán könnyen lehet, hogy csak magamból indulok ki). Ezen a helyen számtalan fotót készítettem, egyelőre ezt hoztam ízelítőnek, később külön bejegyzésben térek ki rá részletesebben.

Nem is tudom, mit fűzzek hozzá a következő képhez... Talán annyit, hogy az autóban hatalmas üvöltözés hallatszott a kép készítését megelőző percekben, valami olyasmi lehetett, hogy „Állj, meg! Állj, meg! Állj, meg! Állj, meg!”, majd a már megszokott rituáléval téptük fel mindahányan a jármű ajtajait, kis ívben fordultunk a csomagtartó irányába, és próbáltunk disztingválni, azaz nem fellökni a másikat, miközben a fényképezőgépét próbálja villám sebességgel előhalászni.

A szituáció egészen hasonló volt, mint az előző képnél, azzal a különbséggel, hogy nem „Állj, meg! Állj, meg! Állj, meg! Állj, meg!” üvöltés hallatszott ki az autóból, hanem színtiszta  visítás, hisz szavakat nem találtunk  és ennek az esetnek egy motoros fickó is tanúja volt... Mit mondjak... Érdekesen nézett ránk. :)

A következő képek már mind az utolsó napunkon készültek. Még el sem hagytuk Canazei-t (itt laktunk), amikor máris fékezni kellett, hisz egy birkanyáj tündöklött tökéletes fényekben...

Aztán hamar jött a Marmolada, ahol harmadszor álltunk meg és ahol éppen reklámfilm forgatás zajlott, így hosszabbra nyúlt a pihenő az ideálisnál, de cserébe így nézett ki a hegytető. Ja és a fiúknak is nagy öröm volt, mert valami új szuper motor (talán Ducati) volt a forgatás főszereplője.

Végezetül három kedvenc kép egy kedvenc helyről, Tre Cime di Lavaredo-ról, igaz nevezett hegy a hátam mögött leledzik, de ebből a néhány órából is lesz majd egy külön bejegyzés, egyelőre csak felcsigázni szerettelek volna benneteket, remélem sikerrel jártam! :)

Ez a telefonos kép egy magányos kis kör terméke, fantasztikus élmény volt ott lenni, a nyugalom és béke fellegvárában éreztem magam. A gondok és bánatok messze elkerültek. Mondhatnám, hogy leírhatatlan érzés volt, de tudom, hogy csupán arról van szó, hogy nekem nincs hozzá elég szókincsem. :)

Kicsit később megérkeztek a többiek is, ezen a kicsi fennsíkon tobzódtunk és fotóztunk folyamatosan...

Gyönyörű zárása volt ennek a hat napnak. Köszönjük DOLOMITOK!

Én pedig külön köszönöm a társaságot, azt hogy ott lehettem, a sok okosságot, amivel gazdagodtam, például az erekben található plakkokról  és a koleszterinről szóló tévhitekről. És nem felejtem el Laár András sokszor idézett költeményeit sem...

Folyt. köv.

Beküldve: 2014-10-17
Budai séta

Történt a napokban, hogy Budapesten kóboroltunk. Hogy, hogy nem, valahogy elvittem magammal a nagy fényképezőgép táskát, pedig nem szokásom városban az ilyesmi, sőt nem állt szándékomban felülni az Erzsébet téri óriás kerékre sem, aztán mivel Péternek nem túl meglepő módon megtetszett a lehetőség, amint elhaladtunk mellette, és mert nálam volt csak fotóapparát (a jegy meg aránytalanul drága volt ahhoz, hogy mindannyian kipróbáljuk a kereket), hát én voltam az, akit felültettek rá.

Igazából nem mondanám, hogy elolvadtam a panorámától, de legalább a gyereknek tetszett.

Úton a sikló felé találtam ezt az árkádot, és ha már úgyis cipekedtem, hát megörökítettem.

Szerencsére a legelső kocsiban kaptunk helyet, így a kilátás a siklóról zavaró elem mentes volt.

Ez meg a vár egy részlete némi égi firkával körítve. :)

Egész napfényes volt a hangulatom (mondjuk azóta már nem, de majd újra az lesz), így ez a kép különösen hozzám nőtt. :)

És még néhány kattintás azért, hogy ne érezzem azt, hogy hiába vittem magammal a továbbra sem tudom hány kilós fotós táskámat. :)

A „minden képre kell egy kis piros” sorozatom újabb darabbal bővült. :)

Beküldve: 2014-10-01
Unkanéküliség

Olyan erős voltam, hogy a vasárnapi délutáni sétára – ami ez esetben biciklizés volt elsősorban a szúnyoginvázió miatt – nem vittem magammal fényképezőgépet, elkerülendő, hogy a fontos dolgok helyett megint a képeimmel vacakoljak. Aztán tekerés közben kellemes dalolásra lettem figyelmes, alig akartam hinni a fülemnek, az unkák úgy énekeltek, akárcsak tavasszal, birtokba vették a belvizes területet. Tavaly tavasszal a hóolvadás után épp itt sikerült közel sem tökéletesen, de a magam mércéjével aránylag jól lefényképeznem őket

Mutatom:

Na szóval, kitalálható, hogy nem bírtam magammal és a visszaúton otthagytam a családot kutyástul mindenestül, hazaviharoztam a gumicsizmáért és a fényképezőgépért. Autóval mentem vissza a kérdéses területre (közben a hazafelé tartó családnak boldogan integettem), hátha tudom űberelni a másfél évvel ezelőtti teljesítményemet. Gumicsizma fel, vízbe be, az első lépésnél víz befoly’ csizmába, így már minden mindegy alapon sokkal könnyedebben haladhattam előre a hangok irányába. Ezek a  hangok egészen megnyugtatóak (legalábbis számomra), itt otthon voltam és a  víz sem volt hideg, mint amikor a „kékbékákért” mentem bele hasonló elszántsággal a mocsárba. :) A hangok legalább 30 unka jelenlétét sejtették, de nem tudtam olyan settenkedve megközelíteni a hangok forrását, hogy azok tulajdonosai el ne hallgattak volna. Így esett, hogy ahol pont én jártam ott nem volt unka, ill. ha volt is, akkor annyira bevette magát az ideiglenes tó partjának növényzetébe, hogy nem csak hogy lefényképezni, de még meglátnom sem sikerült egyet sem. Közben zöld varangyok és kecskebékák hangja csábított a tavacska ellenkező csücskébe és én mentem szorgalmasan, mert ez a dolgom. :) Aztán azok sem mutatták meg magukat, de azért nagyon értékeltem a helyzetet és közben fotóztam… Ilyen fura vízi szörnyeket például.

A vízfelületen tükröződő ég és az általam keltett hullámok házasságából a kék ezer árnyalata rajzolódott ki.  És én ezt lefényképeztem, nem is egyszer, sőt nem is kétszer! :)

Aztán mit vettem észre, amikor hirtelen a lában elé néztem? Neeem, nem egy békát. Én voltam ott teljes életnagyságban, benne a vízben. Elkezdtem hát a szelfizést, bár meglehet, hogy ezt öntest-fényképezésnek lehetne inkább nevezni. :D

Kettő maradt meg. A szúnyogos…

…és ez a „rock and roll”-os.

 

Aztán próbáltam valami szépet is találni, a lemenő nap sugarai és az aránylag  sötét háttér segítségemre volt ebben.

Íme, a nagy „békát nem fényképező” kalandom színtere nagyobb látószögből:

Búcsúzóul pedig ismét egy egész alakos önkép, amin szépen látható az utolsó, elhibázott lépésem végeredménye. :)

Beküldve: 2014-09-22
Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.