Instagram
Hol is jársz?

Ha ide keveredtél, akkor sok fényképet fogsz látni hétköznapi (vagy hétvégi) élményeimről. Ez a blog 2014 elején indult, célom, hogy azok a fényképek, amik nekem sokat jelentenek, de a közösségi oldalakra sok lenne kitenni, ill. fotós fórumokba nem elég erősek, megmutathassam valahol, ill. pár sorral kiegészítve némi élményt nyújtson az olvasónak. Néhány kulisszatitkot is felfedek időnként egy-egy fotó kapcsán. Az előző oldalamon 3 évig (2008 és 2011 között) Babanapló néven futott kicsit hasonló, de az kizárólag a gyerekemről szólt. Természetesen ő most is központi téma, hisz magamon kívül vele töltöm a legtöbb időt. :) Időnként visszatekintek, ha belefutok az archívumban olyan képekbe, amelyeket érdemesnek tartok újra megmutatni. Jó szórakozást kívánok!

2014-04-05 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Ma elkerekeztünk a gyermekkel a tavakhoz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy levelibékák után kutassak. Azok persze még mindig bujkálnak előlem... De, ha már nálam volt a fényképezőgép, használtam is. 

Nagyon élvezte a fényképezést, mostanában úgyis elhanyagoltam e téren.

Aztán elfáradt. Itt éppen azt ecseteli, hogy kifogyott a tüdejéből a levegő...

...és már csak ilyen kevés van benne.

– Ja igen! És tegnap kipottyant az első foga. :) –

De szerencsére fújt a szél, ami újra megtöltötte a tüdejét (ezt ő érezte így), így rá tudtam bírni még egy kis fújkálásra. 

Három évvel ezelőtt (2 és fél évesen) így festett ugyanezen a helyen: 

Korábbi bejegyzések Péterről:

LELEPLEZŐ KÉPRIPORT

TARZAN

A tegnapi erdőjárás kissé átírta a napunk második felét. A fő bűnös ez az útkereszteződés, ami 5, azaz öt felé ágazott.

 

Csak egy két órás kellemes sétára vágytunk Laurával, egy kis madárcsicsergéssel, esetleg egy szarvascsordával való találkozással (ez utóbbi kettőből nem volt hiány, a kellemes már kevésbé volt jellemző a kirándulásra).

A januári fogadalmunk, miszerint minden héten kitesszük magunkat a friss levegő jótékony hatásának, elszakadva az ember alkotta környezettől, de leginkább a számítógép rabságától, összeomlani látszik. De ha módunkban áll, akkor megyünk.

Szóval ott álltunk az útkereszteződésben és választanunk kellett. Az első rossz döntés volt, visszafordultunk. A második lehetőség sem bizonyult a legjobbnak és bár ezen legalább fél órát haladtunk és többször is leágaztunk (többek között egy olyan köves útra is sikerült rátérnünk, ami sehova nem vezetett), mégis azt tartottunk a legjobb megoldásnak, ha visszatérünk az ismert kiindulóponthoz és elindulunk vissza az autóhoz. Közben készült csoportkép is, ha már nálam volt a két kiló harmincdekás állványom.

Másodikra csak sikerült! :)

 

Nos, ott álltunk megint és minden idegszálunkkal összpontosítottunk a kérdésre, ami így hangzott: „Melyik útról érkeztünk?” Én legendásan rosszul tájékozódom úgy erdőben, mint emberek lakta környezetben, Laura ellenben egész jól, de most ő is összemlott. Ott álltunk tök üres fejjel az emlékek elhagytak bennünket (azóta sem kerültek elő) és kizárásos alapon indultunk útnak, de mivel semmi nem volt ismerős a környezetből, visszatértünk és kiválasztottuk az utolsó lehetőséget. Na, ez a szép széles utacska hamar elfogyott… Újra vissza kellett térni és komolyan kezdünk aggódni… A kutyáink értetlen arccal néztek ránk és nem tudom pontosan, mit gondoltak, de nagyjából valami olyasmi lehetett, hogy „..és mi ezekre az életképtelen lényekre bízzuk az életünket?”

Nem sok lehetőségünk volt, el kellett indulnunk az előző rossz úton, szép széles volt, látszott, hogy használják, valahova biztosan vezet. Így is volt, gyönyörű helyekre vitt, jó magasra, amilyen magasan még nem jártunk sem ma, sem máskor, a kilátás is nagyon tetszetős volt, csak éppen semmi nem volt ismerős. Láttuk, hogy a délutáni programjainkat le kell mondanunk, mert egy részről fogalmunk nem volt, hogy hol van az autó, de az is teljesen világos volt, hogy elképzelhetetlenül messze, hisz nem csak sokat mentünk, de azt a biztonság kedvéért jó gyorsan is. :D El is kezdtünk telefonálgatni, hogy ne várjanak bennünket, mert nem lehet megsaccolni, mikor érkezünk vissza. Laura ezután egészen felszabadult és a következő mondat hagyta el a száját: „Még jó, hogy a csoportkép alapján be tudják majd azonosítani foszladozó tetemeinket.” Vidám percek vették kezdetét és Laura megállapította, hogy velem még eltévedni is jó.

Lassan megmenekülni látszottunk, mert a civilizáció nyomaira bukkantunk, hétvégi telkek mellett sétálunk el, találtam is a fotóklubos cimboráknak témát, íme:

 

Aztán piros autóval jött a felmentő sereg, vagyis egy kedves nyugdíjas házaspár (most sajnálom rettenetesen, hogy nem fényképeztük le őket (francba!), akik nem először találkoztak már magunkfajtákkal és örömmel tájékoztattak bennünket, hogy iszonyat messze eljöttünk az autónktól, majd megmutatták nekünk a helyes utat, amit magunk soha nem találtunk volna meg, mert úgy el volt dugva, hogy csak, na.

A következő kép a helyes út tetejéről készült, az alant látható aszfaltcsíkra kellett rátérnünk, majd végigsétálni rajta, ami normális esetben sem kevés, de nekem út közben előjött a 2001-es raftingos térdsérülésemből adódó problémám, ami megnehezítette és lassította a kutyagolást. De végre már tudtuk, hogy vagyunk és láttuk az alagút végét… Most meg arra gondolok, hogy miért nem készítettem el a képet, amikor megláttunk az Opel Astrámat, amint hűségesen vár ránk az erdő szélén…

Ritka esetek egyike, amikor Babó nem mögöttem kullogott elcsigázva:

Így történt hát, hogy 4 és fél órát kirándultunk és bár az elején úgy tűnt, hogy sem kép, sem blog-bejegyzés nem születik a tegnapi napról, nagyon nem így lett. Azt, hogy hol történt a hiba, még nem sikerült kiderítenünk, hisz az emlékeink továbbra is valahol a Szuloki erdőben keringenek, egyszer talán, amikor már kihevertük az élményt, megkeressük őket. :)

AZ ELŐZŐ ERDEI KALANDUNK LAURÁVAL 

2014-03-20 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Csak van értelme az internet nyilvánossága előtt, csaknem könnyeket hullajtva feltárni szívünk legféltettebb titkait, jelen esetben, hogy idén nem – ill. idén sem – sikerült nászruhás mocsári békát (más néven rana arvalis) fényképeznem. Nem tudom biztosan, hogy ennek hatására-e, de úgy esett, hogy egy barátom barátja kalandos utánajárással felkutatott egy szupertitkos kékbéka lelőhelyet. (Annyira titkos ez a hely, hogy előző nap az Alföld közepéről jött ide egy fotós társaság, ami ide barátok között is 400 km – igaz, tőlünk meg 100...) Mint utóbb kiderült, egy fokozottan védett természetvédelmi területről van szó és ha ezt előre tudom, akkor egy békát sem tapogatok meg. Ez egy elég rossz szokásom,  nehezen tudok ellenállni a kísértésnek. Mentségemre szóljon, hogy tegnap igencsak visszafogtam magam, hisz csak egy párocskát terelgettem arrébb Doki kedvéért a jobb fényviszonyos helyre, ill. a legvégén 1, azaz egy darab nőstényt vettem  kézbe, de őt is nagyon hamar szabadon engedtem. :) Nem úgy, mint 2007 márciusában tettem ezzel a jól megtermett  „kék díjbirkózóval”. (Mellesleg az eset nem természetvédelmi területen történt!)

Na de térjünk vissza napjainkba, hisz a 2007-es lemez már rég lejárt, itt van a 2014-es!

Kitűztük a kékbéka vadászati napot és az indulás óráját. Persze, hogy aznap reggel esett az eső… De indulásra pont elmentek a felhők, így nagy reményekkel indultunk neki a kalandnak. Én nem mertem magam nagyon beleélni, hogy sikeresek leszünk, mert egy részről nagyon erős volt a szél, amit a békák köztudottan utálnak – ha eddig nem volt köztudott, most az lett –, a másik félelmem pedig az volt, hogy a hírek szerint már vasárnap elkezdtek kékülni, így mi már a 4. napon mentünk, félő volt, hogy már vége a násznak. Szerencsére tévedtem... Bár a szelet tényleg utálták. 

Négyen voltunk, a három pasi hozott magával mellcsizmát, én még mindig nem ruháztam be ilyenre, de azt hiszem, nem halogathatom tovább, mert farmerben nem volt túl meleg másfél órán át a vízben gázolni. De természetesen megérte ez a kis kényelmetlenség. :)))) Négyen négyfelé szóródtunk és rövid időn belül az összes békát elijesztettük. :D Némelyik viszont nagyon bátor volt és hagyta magát széjjelfotóztatni. Remélem, elmondja majd a többieknek, hogy egyáltalán nem fájt neki és legközelebb készségesebbek lesznek. :)

Én, mint kék-béka vadász:

Jövőre folytatása következik, mert nem sikerült azt a mindent elsöprő fotót elkészítenem, amiről álmodtam. Ettől eltekintve nagyon jó élmény volt újra látni ezeket a valószínűtlen színű kétéltűeket, és ez úton is nagyon köszönöm az élményt a szervezőknek!

Itt a vége, fuss el véle! 

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.