Instagram
2014-11-28 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Előzmény ITT!

Szóval ahogy említettem, a jó öreg GPS segítségünkre kélt, hogy 6 óra helyett 9 órát autózzunk a célig, így keveredtünk Corvara városa felé, ahol az első fényképeket készítettük.

Továbbhaladtunk, de Dokinak nagyon hamar újra a fékre kellett lépnie, mert megláttunk egy birkanyájat (később ez már majdnem hétköznapi eseménynek számított) festői környezetben és kiváló fényekben. Én persze a képek javát elrontottam, ez az egy lett, ami mutogatásra alkalmas.

Volt még néhány „Itt állj meg Doki!” és hasonló felkiáltás, sőt még megállás is, de közben meg siettünk, hogy időben el tudjuk foglalni a szállásunkat. Amikor azonban a Pordói-hágóhoz értünk, teljes volt az egyetértés, miszerint üsse kavics a későn érkezést, itt fotózni kell és kész! A sziklák a lemenő nap fényében, a gomolygó felhők és a néhány siklóernyős, aki még a levegőben volt, sokáig nem hagyta, hogy visszaüljünk az autóba. :)

Igen, az a kis pötty a sziklák között egy ember, siklóernyővel.

Délután 5 óra után sikerült Canazei-be érnünk, sikeresen beköltöztünk ideiglenes otthonunkba. De mielőtt bevettük magunkat, a ház tövéből fotóztam egy kis hegyecskét holdacskával…

…meg egy madárembert búcsúként a nulladik napunk zárásaként. :)

4N AZ OLASZOKNÁL
ELSŐ NAP, RÁHANGOLÓDÁS
MÁSODIK NAP - A DOLOMITOK MEGMUTATTA MAGÁT
HARMADIK NAP - VISÍTÓS SELLA
NEGYEDIK NAP - ESŐS, FELHŐS, NAPOS, CSÓKÁS
ÖTÖDIK NAP - FINÁLÉ

DOLOMITOK 2014 GALÉRIA

2014-11-22 | hozzászólások (1) | Teljes cikk megtekintése

Az úgy történt, hogy Krisz felvetette az egyik klubnapon, hogy a soron következő plázás kiállításunk témája legyen a szendvicsképek (ami fotós nyelven egymásra rakott képeket jelent). Legnagyobb meglepetésemre csak én kezdtem el azonnal és hangosan elégedetlenkedni, hogy „de hát én olyat nem tudok!”, erre Krisz legyintett, hogy ugyan már dehogynem, összeraksz két képet, aztán kész is. Ja mondom, hogy, ha lehet egyszerű montázs is, akkor rendben van, meg hát, ha nekem nem kerül ki képem, az sem tragédia, meg amúgy is én voltam az egyetlen ellenvető, így jobbnak láttam gyorsan visszavonulni, mielőtt megvernek, de úgyse’ vernének meg, mert lány vagyok... Na meg ha nagyon erőszakoskodok, akkor egy jobb ötlettel kellett volna előhozakodnom, amiben kifejezetten rossz vagyok és amúgy is nehezen viselem, hogy hangosan le vagyok hurrogva és bármit mondtam volna, valószínűleg ez történt volna. :)  Ezek a gondolatok futottak végig az agyamban, aztán elhalkultam és beletörődtem szomorú sorsomba.

Másnap összedobtam ezt a két képet, a következő hétfőn megmutattam nekik...

(Ennek a képnek a jobb oldali felét a következőképpen magyarázta meg egy régi cimborám:
"Az űrhajós kutya megpróbált tejet lefetyelni a súlytalanságban és a pizsamája is szárnyra kél közben... ami a lábánál jön ki arról majd máskor... ")

Megmutatás után megkaptam, hogy jól néznek ki, de hát nem szendvicsképek...

Oké, biztosan félreértettem valamit és a hétvégén rászántam egy teljes órát (vagy talán kicsit többet is), amikből ezek a képek keletkeztek. Határozottan elégedett voltam magammal és a végeredményekkel. :)

Közben meg Szilu rábeszélt, hogy ezt a fecskéset is nevezzem be a versengésbe (amit a hó képe választásra vittem), de erre is jött a hangos kritika, hogy „hisz ez egy sima karcos réteg!”

A kiállításra kerülő képek online szavazáson kerültek kiválasztásra, aminek legnagyobb meglepésemre az engem érintő végeredménye az lett, hogy a kedvencem (szarvasbogaras-harmatos pókhálós) nem került be a kiállítandó képek közé, de a többi négy, amit itt feljebb láthattok, viszont igen.

Másnap a meghívó is elkészült:

Mutatok még néhány próbálkozásomat:

Egy békás, nehogy elfelejtsék, kivel állnak szemben (persze tökéletesen biztos voltam benne, hogy ez nem kerül falra).

Egy olyan, amin nem látszik feltétlenül, hogy két képből van összerakva.

Egy olyan, ami senkinek nem tetszik, csak nekem és a klubban meg sem mutattam, mert nem akartam, hogy hangosan röhögjenek rajtam. :)

És az utolsó, aminek az alapja két egészen friss kép, de a végeredmény több sebből vérzik. Azért nekem mégis tetszik kicsit. :)

2014-11-21 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Lássuk be, ha az embert elönti a nátha, de úgy igazán durván (amit mellesleg a gyerekétől kapott el, aki két nap leforgása alatt kigyógyult belőle), akkor a friss levegő az egyetlen lehetőség, ami enyhíti kínjait. Ez a gondolat lebegett előttem tegnap a kötelező feladataim elvégzése közepette, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk munkának. :) Délután kettőre alakult úgy, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül felkerekedhettem… Mindig nagy dilemma számomra, hogy jó, vagy rossz dolog-e falun lakni, de ilyen esetekben, amikor az öltözködést is beleszámítva 10 percbe kerül egy erdőig eljutni, egy nagy és határozott igen a válaszom.

Szóval kint voltam(tunk), és szinte már 100%-osnak nézett ki a helyzet, miszerint fénykép nélkül térek haza (mert hogy ugye fényképezőgép nélkül irtó ritkán indulok el otthonról) a nagyjából egy órányi egészségügyi sétából, amikor egyszer csak bumm!!!, ott termett ez az eső által elárasztott erdő az út mellett – ami mellett két nappal ezelőtt Laurával is elmentem(tünk), de akkor valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tartottam fotogénnek –, minek okán a séta 10-15 percre megrekedt, hisz elkezdtem fényképezni…

Ezek a képek születtek:

Az előző három fejtetőre állított kép volt, a következő kettő a valós nézet.

Otthon pedig jól elkészítettem az óriás pöfeteget, amit út közben találtunk... :)

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.