Instagram

E két montázs, pontosabban szendvicskép születését két dolog előzte meg. Az első, a tavaly novemberi klubkiállításunk, aminek a témája a szendvics volt. Na nem a sonkás-sajtos ehető, hanem amikor két fotó egymásra helyezéséből kirajzolódik egy harmadik, ezzel pedig – amennyiben jól dolgoztunk –, új üzenet születik, vagy egyszerűen csak jól fog kinézni az új kép. Ami szintén lehet egy üzenet, de bele is magyarázhatunk valami velős mondanivalót. :)))  Szóval ez előtt nem vettek ilyen irányokat a képalkotásaim, általában az egyszerűségre törekedtem – kivéve, ha elgurult a gyógyszer, de az nem sűrűn fordul elő velem szerencsére. Mivel a novemberi próbálkozásaimból születtet néhány, amivel – bár tudom, hogy ez szerénytelenül hangzik, de álszerénynek sem mindig szerencsés lenni – elégedett voltam, bennem maradt ez a lehetőség. Azóta többször készítek olyan képeket, amik önmagukban nem élnek, de ha szerencsések és a kellő pillanatban a szemem elé kerülnek, van esélyük egy másik „testbe” költözve újjászületni.

A másik eset, egy pénteki napon esett meg, amikor a Szilu azt ígérte nekem, hogy elmegyünk a Mura partra kirándulni, én ezért átszerveztem a napomat (nem volt ez azért olyan nagy feladat), de azt a hálátlan embert meg nem tudtam elérni sem telefonon, sem online, én meg csak néztem ki a fejemből, hogy most mit csináljak… Akkor ültem le a géphez, miközben kint ragyogóan sütött a nap, de bolond szél fújt… A képnézegetőm a Mátrában készült képeknél nyílt meg, én pedig elkezdtem egymásra rakosgatni a mappában lévő fotókat... 11 óra körül Szilu életre kelt, azt mondta elhaló hangon a telefonba, hogy elaludt, meg a bajsza alatt motyogott valamit a sok elintézni való dolgáról. Én meg jó barát lévén együttérzésemről biztosítottam, meg hogy nyugodtan lemondhatja, nem fogok haragudni és akkor így már ki merte mondani érthetően is, hogy akkor ezt a napot mégsem velem tölti… Tényleg nem haragudtam, de azért megjegyeztem. Eszti nem felejt! :D De szerencsére a jóra is emlékszik, pl. amikor Szilu elvitte őt a Csobáncra, pont amikor a legnagyobb szüksége volt a kimozdulásra. ;) … Miután elköszöntem tőle, visszatértem az alkotói folyamatomhoz, amiből ez a két kép született. Eleinte nem terveztem, hogy különösebben publikálom őket, de csak nem bírtam ki. A négyzetes vágásút az Instagram-ra raktam ki, majd a kedvező fogadtatás hatására jött a többi poszt is. Közben kapott egy hozzá illő verset is. És nem csak azért, hogy belemagyarázzak valamit! :)

 
„apró könnycseppek
kavarognak a ködben
fenn a hegytetőn

csak három lépés
és eltűnök a ködben
magam elől is”

Csörgő Zoltán

A másik kép csak itt látható, ennek a fogadtatásától jobban tartok, mert az egyik alapkép önmagában is sokat mondó és attól tartok, hogy meg fognak kövezni, amiért belerondítottam, de be kell valljam, hogy hozzám így is közel áll. Hát persze, hisz az én „gyerekem”. :)

Péntek délután megszólalt a telefon, Laura volt, az erdő mélyéről. Tudtam, hogy csak fontos dologról lehet szó és igazam lett! Békapetékre lelt az erdei pocsolyákban, méghozzá nem is kevésre. Ezek szerint visszavonhatatlanul itt a tavasz… Erre nem voltam lelkileg felkészülve, nagyon kevés telet kaptam idén és most egy csapásra véget is ért, ez így olyan befejezetlen. No, de nem kesergek, hisz éledeznek a békák, akik az én kedvenc élőlényeim, megvan már a békafotózáshoz elengedhetetlen mellcsizmám, ideje az agyamban átállítani a kapcsolót télről a tavaszra. :)
Másnap Laura magával vitt, hogy a saját szememmel lássam a csodát és hát igen, láttam és örvendeztem és örült a szívem, mert valóban alig volt olyan pocsolya, amiben ne lett volna petecsomó. Ez itt vízi virágnak álcázta magát és sokadmagával egy tóvá duzzadt vizenyős területen volt

Ilyen gyönyörű közelről. :)

 

A kis pocsolyákban pedig ilyesmi képet mutatnak.

 

Az erdőben kisebb csoportokban sárgán világítottak a kankalinok és bár nem vagyok igazán penge a virágfotózásban, készítettem egy emlékképet, mert tényleg nagyon szépek voltak.

 

Amikor ezeket a gyönyörű napsütötte mohákat felfedeztem, Laura, a kutyája és az én kutyám kényelembe helyezték magukat, tapasztalatból tudták, hogy a normálisnál több időt fogunk eltölteni itt.

 

Maradt még időnk, így átautóztunk egy másik erdőbe (a régi kékbéka lelőhelyre). Itt békapetéknek nem volt nyoma, csak piros csészegombát találtunk. Régi álmom volt már, hogy értékelhető képet készítsek ezekről a kis gyönyörű, tavaszhozó természetes ékszerekről. Azt hiszem többé kevésbé ezt is pipálhatom. :)

 

A nap már erősen lemenőben volt, amikor Laura találta nekem ezt a példányt. Kénytelen voltam magammal cipelni az erdő széléig, hogy napfényben le tudjam fényképezni…

 

Így festett az ágacska másik fele.

Út közben egy karkötőnek látszó tárgyra lettünk figyelmesek. De sokkal inkább egy sikló csontváz volt. :)

2015-03-04 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Reggeli (vagy inkább délelőtti) kutyasétáltatásom termékeit hoztam mára.
Új mánia: térgörbületek.

(Babó azóta is ontja magából a halszagot. Én már kezdem megszokni, de aki belép hozzánk, az nem marad sokáig.)

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.