Instagram
2015-07-14 | hozzászólások (0) | Teljes cikk megtekintése

Ennek a hétvégének a gyökerei több mint 10 évvel ezelőttre vezethetőek vissza. Akkoriban regisztráltam a fotovilag.hu-ra és kezdtem el feltölteni a képeimet az oldalra. Abban az időben ez nem volt annyira általános ténykedés, mint manapság, jóval szűkebb réteget érintett. Néhány év elteltével felmerült bennem az igény, hogy ne csak virtuálisan érintkezzek azokkal az emberekkel, akiknek jobbára csak a nick nevét ismertem, hisz sok segítséget és bíztatást kaptam tőlük. 2006-ban vettem részt először egy találkozón, ahol az ország különböző pontjairól jelentek meg az oldal felhasználói, így a nick nevek valódi hús-vér emberekké váltak, amivel párhuzamosan igazi barátságok is szövődtek. Volt olyan, akivel perceken belül közös nevezőre jutottam, volt akivel később találtam meg a hangot… A csapat (ami az évek alatt némiképp átalakult) azóta is összejár évente egyszer fixen, ill. amikor úgy hozza a sors (és a szándék), kisebb találózások szerveződnek. Így volt ez most is. Andrásnak Zalában volt dolga és ha már erre jár, gondolta jöjjünk össze egy kis fotózára, de akkor már hozott Pestről még két embert, és akkor már én is hívtam Nórát. Így alakult, hogy Pákán éjszakáztunk, majd Szécsiszigeten napfelkeltéztünk.
András így napfelkeltézik:

Nóra a köd vonzásába került...

Géza bácsi kissé lemaradt. (Lacit nem sikerült elcsípnem.)

Ezek meg csak bálák és némi köd. :)

 

Sajnos helyismeret hiányában, mire a felkelő Napot megláttuk, már jó magasan ragyogott.

 

A vasút mellett harmatos zsurlókra leltem. Nem volt könnyű elszakadni tőlük, mert közelről egészen változatos képet mutattak.

 

A Nap szokás szerint támadásba lendült, felszippantotta a nedvességet, ezzel a kicsi párával búcsúzott a hajnal, beköszöntött a reggel.

Andrással a legvégén találtunk még egy „nyolcast”, amit mindenféle szögből megcsodáltunk.

Az autó felé közeledve a falu kutyái nagyon boldogok voltak, hogy végre történik valami és van miért ugatniuk. Ez a kettő is majd megveszett, úgy védték a portájukat, mi meg ráadásul fotóztuk őket meg a különleges kaput, így az is felébredt a környéken, akinek ez egyáltalán nem állt szándékában.

 

Majd a jó hangulatú reggeli után és útra kelés előtt megejtettük a kötelező csoportképet.

 
Fotó: Ott Laci

Találkozunk szeptemberben, épp úgy, ahogy tavaly!

Teljesen belezúgtam a hajnalokba. Nem is értem, hogy eddig miért aludtam a napkelte óráiban, amikor a harmatos fűben is szétázhattam volna, miközben persze fényképezek.
múltkori magányos napkeltézés után Nándi jelezte nekem, hogy ő is szívesen csatlakozna legközelebb, ezért most szombaton este írtam neki, hogy holnap randink van 5-kor. Nem kellett rábeszélnem. Keltem szokásomhoz híven 4.50-kor és 5.05-kor már köszöntöttük is egymást kint a terepen, pontosabban az aszfalton. Mondta Nándi, hogy „De jól nézett ki a táj idefelé, biztos, hogy itt maradunk-e a tónál?”, én meg határozottan és magabiztosan válaszoltam, hogy naná, vagy valami nagyon hasonlót szerintem… (Mint utóbb kiderült, nem kellett volta rám hallgatni, de ezt már sokszor mondtam másnak is, szóval nem is értem, hogy nem jutott eszembe, hogy tévedek.)
A Nap kelt...

... a madarak repkedtek.

Amikor a tó témát kiveséztük, odébb álltunk… És igen, megláttuk azt a ködmezőt, amit már nem tudtunk lefényképezni, mert már túl magasan járt a Nap és a túl sok fénnyel már nem lehetett mit kezdeni. Na ott kellett volna lennünk 10-15 perccel korábban. Már akkor felvetődött bennem és ki is hallatszott belőlem, hogy hétfő ide vagy oda, holnap ki kellene jönni kiköszörülni a csorbát. Annak ellenére, hogy mindenki tudja, aki a természetben fényképez, hogy aki egyszer elszalasztja a fényeket, az – hogy csúnyán fogalmazzak – cseszheti.
Ezzel a fával a táj-fényképezésünk ki is múlt.

Nándi lassan, de biztosan kúszott be a vizes gazba, ahova én nem is mentem volna magamtól, de az előbbi baklövés miatt, hagytam magam befolyásolni, és úgy mentem fotós pajtásom után, mint egy hűséges pulikutya… Itt már beelőztem:

 

Elkezdődött a makrózás. Nándi szerint így néztem ki közben, de szerintem ez nem igaz, valami gond lehet a Nikonjával, egész egyszerűen ez fizikai képtelenség... Mert ha ez nem valamiféle manipuláció, akkor minden kipotyogott volna a táskámból. :D

Íme néhány pókhálóval tűzdelt darabkája az elgazosodott területnek.

És a kis kedvencem, akibe Nándit követve botlottam bele. Még soha nem volt szerencsém alvó, harmat-lepte szitakötőhöz, eddig csak képen láttam hasonlót. Nem voltam irigy, Nándinak is megengedtem, hogy fényképezze, de saját bevallása szerint, az ő képei nem sikerültek jól. Nem is értem, hisz neki legalább van makro objektívje, ami nekem még hiányzik a fotós táskámból. És nem azért, mert kiesett belőle! :D

 

Nekem 7.30-kor jelenésem volt otthon, a Nap pedig kitartóan és határozottan támadott, ezért visszafelé vettük az irányt. (Nándi el is pakolta a felszerelését, látszik, milyen kis tapasztalatlan :D) Pár perc múlva bukkantunk erre a kis ékszerre, amit ott helyben, különös megszállottsággal szétfotóztunk. A „nem mondhatom meg hány darab” képből ötöt mutatok meg itt és most.



Ezzel le is zárult a vasárnap hajnal, elkezdődött a nap…

Este váratlan üzenet jött Náditól, hogy hétfőn reggel munkakezdés előtt kijönne. Bár magam nem gondoltam komolyan, hogy másnap is háromnegyedötkor akarok kelni, de mindenki megértheti, nem kockáztathattam meg, hogy ő megcsinálja a KÉPET, én meg eközben az igazak álmát alszom… Így történt, hogy a hétfői munkanapot végigásítoztam, mellesleg pedig készítettem két képet Nándiról (amiből az egyik még hétfő estére a facebookos borítóképévé avanzsált), meg egyet a tájról, emlékeztetőként, hogy idézzem önmagam: „Aki egyszer elszalasztja a fényeket, az cseszheti.”

Nándi képeiben a Facebookon lehet gyönyörködni!

Van egy olyan sanda érzésem, hogy egy hét múlva hasonló bejegyzéssel jövök (jövünk). :)

Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.