Instagram
Öt út áll előttem, melyiket válasszam?
2014-04-04 | hozzászólások (0)

A tegnapi erdőjárás kissé átírta a napunk második felét. A fő bűnös ez az útkereszteződés, ami 5, azaz öt felé ágazott.

 

Csak egy két órás kellemes sétára vágytunk Laurával, egy kis madárcsicsergéssel, esetleg egy szarvascsordával való találkozással (ez utóbbi kettőből nem volt hiány, a kellemes már kevésbé volt jellemző a kirándulásra).

A januári fogadalmunk, miszerint minden héten kitesszük magunkat a friss levegő jótékony hatásának, elszakadva az ember alkotta környezettől, de leginkább a számítógép rabságától, összeomlani látszik. De ha módunkban áll, akkor megyünk.

Szóval ott álltunk az útkereszteződésben és választanunk kellett. Az első rossz döntés volt, visszafordultunk. A második lehetőség sem bizonyult a legjobbnak és bár ezen legalább fél órát haladtunk és többször is leágaztunk (többek között egy olyan köves útra is sikerült rátérnünk, ami sehova nem vezetett), mégis azt tartottunk a legjobb megoldásnak, ha visszatérünk az ismert kiindulóponthoz és elindulunk vissza az autóhoz. Közben készült csoportkép is, ha már nálam volt a két kiló harmincdekás állványom.

Másodikra csak sikerült! :)

 

Nos, ott álltunk megint és minden idegszálunkkal összpontosítottunk a kérdésre, ami így hangzott: „Melyik útról érkeztünk?” Én legendásan rosszul tájékozódom úgy erdőben, mint emberek lakta környezetben, Laura ellenben egész jól, de most ő is összemlott. Ott álltunk tök üres fejjel az emlékek elhagytak bennünket (azóta sem kerültek elő) és kizárásos alapon indultunk útnak, de mivel semmi nem volt ismerős a környezetből, visszatértünk és kiválasztottuk az utolsó lehetőséget. Na, ez a szép széles utacska hamar elfogyott… Újra vissza kellett térni és komolyan kezdünk aggódni… A kutyáink értetlen arccal néztek ránk és nem tudom pontosan, mit gondoltak, de nagyjából valami olyasmi lehetett, hogy „..és mi ezekre az életképtelen lényekre bízzuk az életünket?”

Nem sok lehetőségünk volt, el kellett indulnunk az előző rossz úton, szép széles volt, látszott, hogy használják, valahova biztosan vezet. Így is volt, gyönyörű helyekre vitt, jó magasra, amilyen magasan még nem jártunk sem ma, sem máskor, a kilátás is nagyon tetszetős volt, csak éppen semmi nem volt ismerős. Láttuk, hogy a délutáni programjainkat le kell mondanunk, mert egy részről fogalmunk nem volt, hogy hol van az autó, de az is teljesen világos volt, hogy elképzelhetetlenül messze, hisz nem csak sokat mentünk, de azt a biztonság kedvéért jó gyorsan is. :D El is kezdtünk telefonálgatni, hogy ne várjanak bennünket, mert nem lehet megsaccolni, mikor érkezünk vissza. Laura ezután egészen felszabadult és a következő mondat hagyta el a száját: „Még jó, hogy a csoportkép alapján be tudják majd azonosítani foszladozó tetemeinket.” Vidám percek vették kezdetét és Laura megállapította, hogy velem még eltévedni is jó.

Lassan megmenekülni látszottunk, mert a civilizáció nyomaira bukkantunk, hétvégi telkek mellett sétálunk el, találtam is a fotóklubos cimboráknak témát, íme:

 

Aztán piros autóval jött a felmentő sereg, vagyis egy kedves nyugdíjas házaspár (most sajnálom rettenetesen, hogy nem fényképeztük le őket (francba!), akik nem először találkoztak már magunkfajtákkal és örömmel tájékoztattak bennünket, hogy iszonyat messze eljöttünk az autónktól, majd megmutatták nekünk a helyes utat, amit magunk soha nem találtunk volna meg, mert úgy el volt dugva, hogy csak, na.

A következő kép a helyes út tetejéről készült, az alant látható aszfaltcsíkra kellett rátérnünk, majd végigsétálni rajta, ami normális esetben sem kevés, de nekem út közben előjött a 2001-es raftingos térdsérülésemből adódó problémám, ami megnehezítette és lassította a kutyagolást. De végre már tudtuk, hogy vagyunk és láttuk az alagút végét… Most meg arra gondolok, hogy miért nem készítettem el a képet, amikor megláttunk az Opel Astrámat, amint hűségesen vár ránk az erdő szélén…

Ritka esetek egyike, amikor Babó nem mögöttem kullogott elcsigázva:

Így történt hát, hogy 4 és fél órát kirándultunk és bár az elején úgy tűnt, hogy sem kép, sem blog-bejegyzés nem születik a tegnapi napról, nagyon nem így lett. Azt, hogy hol történt a hiba, még nem sikerült kiderítenünk, hisz az emlékeink továbbra is valahol a Szuloki erdőben keringenek, egyszer talán, amikor már kihevertük az élményt, megkeressük őket. :)

AZ ELŐZŐ ERDEI KALANDUNK LAURÁVAL 

Nincs hozzászólás!

captcha
Kérjük, adja meg az ellenőrző kódot!
Az oldalon elhelyezett fotók Tollár Eszter tulajdonát képezik. Bárminemű felhasználásuk a szerző engedélyével lehetséges.