MADAGASZKÁR

Vigyázat: a lemur akár az ön fején is landolhat!
Avagy két hét a kaméleonok földjén.

Madagaszkár a világ negyedik legnagyobb szigete. Sokan a nyolcadik kontinensnek is nevezik, hiszen az Afrikai kontinenstől való elszakadás után olyan egyedi növény és állatvilág fejlődött itt ki, aminek nagy része sehol máshol nem található meg a világon.
De nemcsak az élővilág, hanem az itt élők kultúrája is sajátságos: a Kelet-Ázsiából és Afrikából érkező őslakosok hagyományai, az angol és a francia gyarmatosítók hatásának keveréke egy érdekes egyveleget alkot. 

Már a földetéres pillanatában érezhető volt, hogy egy más világba csöppentünk. Az utaskísérők befújták az utasteret valamiféle fertőtlenítő spray-vel. Az utasok a leszállás után a megszokott fegyelmezett sorban állás helyett tolongva tömörültek vízumért. Az útlevélkezelő férfiú sokáig forgatta kis kék útlevelünket, mondván, ilyet ő még nem látott. A hordárok erőszakosan kiragadtak kezünkből az útitáskánkat, nagy nehezen bírtuk csak visszaszerezni őket, hiába állítottuk, hogy nem, köszönjük, nincs szükségünk taxira.

A repülőtér kavalkádját magunk mögött tudva, az értünk kiküldött sofőr átvitt minket a sötét fővároson a hotelunkig,
ahol a csoportunk többi tagjával és a helyi vezetőnkkel volt találkozónk.

Csak rövid időt töltöttünk Antananarivoban, épp elegendőt arra, hogy lássuk, hogyan ötvöződik a világvárosi hangulat a szinte meghökkentő szegénységgel. Rengeteg a koldus, sokan kisgyerekek, akiket szó szerint az utcán nevelnek fel szüleik. Ugyanakkor megjelentek már az Internetkávézók, melyek mindig tömve voltak helyi fiatalokkal és turistákkal.

A második napon buszra szálltunk. Kanyargó út vitt el első úti célunkig, a Perinet Nemzeti Parkig, Andasibebe. Az utak meglepően jó kondícióban vannak. Mark Ravalomanana elnök megválasztása után kiemelt figyelmet szentelt az infrastruktúra javítására, és ez látszik is. A nemzeti park felé menet útba ejtettünk egy privát rezervátumot. Itt a főszerepet a hüllők játszottak. Rövid idő alatt rengeteg kedvencünk lett. Mint például az igéző szemű laposfarkú gekkó, mely halált megvető bátorsággal ugrott rá fényképezőgépünkre. A paradicsombéka, mely nemcsak színében, de formájában és méretében is meglepően hasonlított egy jókora érett paradicsomra (a névadás gondolom nem okozott problémát ennél az állatfajnál); a kis másfél centis fekete alapon zöld mintás béka, melynek sikerült meglógnia 15 figyelő szempár kereszttüzében (hiába, fantasztikus jó álcája volt); és persze a kaméleonok, vagy két tucat különböző színű és mintázatú, méretükben az egészen miniatűr, egy ujjhegyen kényelmesen elférő 3-4 cm-esektől kezdve a fél méteres nagyságúakig, mind-mind egyedi és hihetetlenül csodálatos.

A Perinet Nemzeti Park az otthona több veszélyeztetett állatfajnak is, mint pl. a ritkán látható aye-aye és az indri, mely a legnagyobb a lemurok között. Az éjszakát egy kis alpesi stílusú faházikóban töltöttük. Éjszakai sétánk során vezetőnk megdöbbentő ügyességgel szúrta ki a legkisebb békákat és kaméleonokat az út menti bozótban, csupán egy zseblámpa fényének segítségével. Másnap reggel – immár napsütésben – útnak indultunk, hogy az erdőben megpillanthassuk a híres neves indriket. Jellegzetes, szinte sziréna jellegű kiáltásaik csaltak közelebb minket a kis csoportjukhoz. Fekete-fehér bundázatuk érdekes módon szinte teljesen beleolvad a faágak sűrűjébe,
ha nem „énekelnek”  valószínűleg nem is fedeztük volna fel őket.

Az ebédet - a Vakona Forest Lodge szállodához tartozó - gyönyörű, zöld tó közepére épített, üvegfalú étteremben fogyasztottuk el. A kulináris élvezeteket csak fokozta a fantasztikus színezetű napmadarak tánca a tó felett, melyre tökéletes kilátásunk nyílt. Ebed után meglátogattuk a szállodához tartozó lemur-szigetet - itt több tucat, valaha háziállatként tartott lemur talált otthonra. Kis kenukkal eveztünk át a keskeny patakon, mely a szigeten tartja a makikat, akik köztudottan félnek a víztől. A parkőrök hívó kiáltásaira öt-hat maki is előbukkant a fák közül, majd finom csemegék reményében a vállunkra, fejünkre ugrottak, és mohón kaptak ki kezünkből a feléjük nyújtott banándarabkákat.
Láthatólag hozza voltak szokva a kiszolgálás ezen módjához.

Következő állomásunk Antsirabe volt. A nagyvaros nemcsak termálfürdőjéről, de a riksa állományáról is híres. Több mint tízezer riksa járja az utakat. Nemi húzódozás után mi is kipróbáltuk – életünkben először! – és mondhatom nagy élmény volt, ahogy a riksahúzók egymással versenyezve dobtak bele apait-anyait, amint végigszáguldottunk a poros kis mellékutakon. Több helyi magánvállalkozást is meglátogattunk, és elámultunk a gépesítés teljes hiányától: itt minden emberi erővel készül, úgy tűnik. Utunk folyamán sok helyütt láttunk lányokat, asszonyokat, néhol családokat is ruhát mosni a kis folyókban, patakokban. Vezetőnk elmagyarázta, hogy sokan kisvállalkozás-szerűen űzik ezt az iparágat. Úgy tűnt, a kisvállalkozások nagy része az út menten folyik! Láttunk családokat ott ülni az árokparton a tűző napon, ahogy kalapáccsal törtek apróra hatalmas szikladarabokat. Láttunk fiatal nőket, akik fejükön 17 téglát egyensúlyozva cipeltek fel terhüket meredek domboldalon (megszámoltuk! 17!). Láttunk kisgyerekeket, széndarabokat árulni az út menten. Láttuk, ahogy egy falu teljes lakossága kézzel ülteti a rizst a vízzel elárasztott földeken.

Ahogy dél fele haladtunk, elszomorított minket a csupasz domboldalak látványa. Valaha Madagaszkárt a zöld szigetnek is neveztek, kiterjedt erdőtakarója miatt. Mára már az erdők 90%  eltűnt. A fák nagy része tüzelőkent végezte, ill. a helyi rizstermelés sok szabad területet igényel; ahogy nő a lakosság, úgy csökken az erdős területek aranya. Az erdőket felégetve próbáljak termékennyé tenni a földet,
de ez a módszer nem tartható fenn hosszú távon.

Dél felé menet egyre több zebucsordát is láttunk. A zebu – röviden – egy púpos szarvasmarha. Egy út menti faluban hetente rendeznek leányvásárt – mesélte kísérőnk –, ahol a hozományt zebuban adjak a  legények. Általában 1-2 zebuért már egész csinos lányokat lehet „venni”, de volt akiért – így tartja a szájhagyomány – több mint 100 zebut is megadtak. Persze a csoportunk nőtagjai egyből vitát indítottak arról, hogy vajon hány zebuért kelnénk mi el a helyi piacon. A zebuknak – mint megtudtuk – központi szerepe van a madagaszkári kultúrában. Nemcsak hozományként, de áldozati állatként és persze igavonóként is fontos szerepet töltenek be, nem is beszelve a zebuhúsról, mely minden étlapon előkelő helyen szerepel. A zebu mellet az alapvető élelmiszer a rizs. A helyiek rizst esznek reggelire, rizst esznek ebédre, és rizst fogyasztanak vacsorára. A rizs annyira fontos része a kultúrának, hogy még a távolságot is ebben mérik. A rizs kb. fél óra alatt fő meg, így ha valami félórányira van,
akkor azt mondjak: „egy rizsfőzésnyire innen”.

Ezen a napon ebédet egy kis templom melletti szabadtéri étteremben kaptunk, zenés-táncos műsorral fűszerezve. Alighogy lenyeltük az utolsó falatot, a fiatalok minket is elráncigáltak táncolni. Vezetőnk később elmagyarázta, hogy a dalok egy része az AIDS elleni kampány jegyében íródott, és figyelmezteti a fiatalokat a védekezés fontosságára. Madagaszkár AIDS elleni kampánya kitüntetésben részesült; az afrikai országokban folyó kampányok között az egyik leghatékonyabbnak ítélték. Az egyháznak is megvan a maga szerepe, hiszen sok ember nem tud olvasni, rádió, tv nincsen a falvakban, így vasárnaponként a szószékről hallhatják, mennyi veszéllyel járhat a túlzottan szabados nemi élet.
Sajnos – mondta a pap is komoly arccal – itt semmilyen más szórakozási lehetőség nincs.

A nap már lemenőben volt mikor megérkeztünk a Ramonafana Nemzeti Parkba. Ez a viszonylag újonnan alapított park, 1991-ben nyilvánítottak védett területnek, miután egy amerikai kutató felfedezte az arany bambusz lemurt a helyi esőerdőben. Megdöbbentő volt látni, hogy a védett területen belül is több helyen égett az erdő. Helyi vezetőnk ezt azzal magyarázta, hogy a falu lakosai, miután beszerezték a park által kiadott engedélyeket, bizonyos erdőrészeket kiirthatnak növénytermesztés céljából. Így, az engedélyeken keresztül próbálják kordában tartani az egyébként megfékezhetetlen erdőégetést.

Másnapi túránk meredek lépcsősorral indult, először lefelé, majd fittségünket letesztelve hosszú úton felfelé. De igazából még el sem kezdődött a túra, mikor belebotlottunk egy nagyon barátságos barna lemur családba, akik kíváncsian szemléltek minket a közeli fákról. A lépcsőmászás is meghozta az eredményét, mikor beleszaladtunk egy ritkaságszámba menő arany bambusz lemur családba. Dúsgazdag állatvilágot fedeztünk fel a bokrokban: gekkók, békák, zsiráfnyakú bogarak, és hatalmas méretű pókok örvendeztettek meg minket túránk során. Bár jólesően elfáradtunk a több kilométeres séta után, nem hagyhattuk ki az éjszakai túrát sem, mely egy egészen más világot tárt elénk. Az aprócska egér makik látványa mindenkiből egy önkéntelen, ah! felkiáltást csalt elő. A kis tündéri teremtmények látszólag nem is törődve jelenlétünkkel, ide-oda ugráltak az ágakon, ahogy vacsorájukról gondoskodtak. A félénk civet (macska nagyságú emlős) már elővigyázatosabb volt,
és csak óvatosan bújt elő néha a bokor fedezékéből fényképező útitársaink nagy gyönyörűségére.

Ranomafanatol hosszú út vezetett le a sziklaképződményeiről híres Isalo Nemzeti Parkba. Itt már kifejezett forróság várt ránk, és a sziklás terepen legyalogolt három-négy kilométer után leírhatatlan élvezet volt belecsobbanni egy vízesés által táplált tavacskába.
Majd újabb hegymászás, és – több kilométer után – egy újabb vízesés, egy újabb tavacskával!
Mintha valami felsőbb gondviselés gondoskodni akart volna a tikkadt vándorok felüdüléséről.

Isalo után a tengerpart fele, Ifatyba indultunk. A táj alapvetően megváltozott: sík rónaság, szúrós, tövises bokrok az út mentén. Utunk során itt pillantottuk meg először a híres majomkenyérfát, mely hordószerű törzsében rengeteg vizet tárol, így túléli a hosszúra nyúlt száraz évszakot is.

A szállodánkhoz rázós homokút vezetett, de a hely kárpótolt mindenféle „megrázkódtatásért”. Kis bungalónk pár lépesnyire állt a tengerparttól, és a türkiz-zöld víz csodálatosan tiszta volt. Másnap reggel a sznorkelozni vágyókat kis vitorlás hajókkal vitték ki a korallzátonyhoz. A víz kellemesen meleg volt, ami sajnos nem jó hír a korallnak. A zátony nagy része láthatólag haldoklik, és sokan az egyre melegedő tengervizet okolják. Ennek ellenére rengeteg, a szivárvány színeiben pompázó halacska úszkált a kifehéredő korall között. A nap hátralévő részét majomkenyérfák között töltöttük. Egy picinyke védett területén szinte az összes fajtát megismerhettük. A világon összesen nyolc fajta majomkenyérfa létezik,
ebből hat Madagaszkáron található (Afrika és Ausztrália büszkélkedhetik meg eggyel-eggyel.)

Utunk lassan a végéhez közeledett. Tulearban repülőgépre ültünk, és fel óra alatt máris a fővarosban találtuk magunkat.
Valuma! (viszontlátásra) köszöntünk el a vezetőnktől. Misotra! (köszönöm) tettük még hozzá, mert hálánkat talán így fejezhettük ki leginkább.

Balázs Laura (2006 október)