Plitvice projekt, mesék birodalma

Írta: Tollár Eszter / 2021-02-22 11:16:43 / 0 hozzászólás

VISSZATEKINTŐ • 2017 februárjában történt (és íródott)

Zitát néhány hónapja ismertem meg virtuális csatornákon keresztül, a közös téma természetesen a fotózás volt. Hamar kiderült, hogy hasonló értékrenddel, ill. érdeklődéssel bírunk, sőt korban és hajszínben is döbbenetes az egyezés. Nem volt kérdés, hogy egyszer együtt megyünk valami über-király helyre fotózni.

A „bajok” egy hónappal ezelőtt kezdődtek, amikor világossá vált, hogy el kell menni Plitvicére, mert 2004 óta nem volt úgy befagyva, mint idén… Aztán egy hónapnyi huzavona, bénázás és néhány egyéb ostoba körülmény hatására szépen megvártuk, míg jól elolvad az egész, de úgy istenigazából… és akkor elhatároztuk, hogy most már csakazértis elmegyünk… mert nekünk jár, hogy elmenjünk oda, még ha sártengert fogunk majd fotózni, akkor is!!! Február 11-én kimegyünk és ha kell, akkor sarat fotózunk, hogy szakadna le az ég! … Igen! Nagyjából ebben a hangulatban útnak indultunk, úgy hogy előtte még soha nem találkoztunk „offline”... Rohantunk a vesztünkbe. Mert nekünk jár a vesztünkbe rohanni! El sem mertük mondani senkinek (kevés kivételtől eltekintve), hogy mire készülünk, mert nem szerettük volna látni az arcokat, amikre rá lett volna írva, hogy ti hülyék vagytok? … Lehet, hogy még ki is lett volna mondva. Ki tudja? Mutassatok valakit, aki önszántából szembesülni bír az igazsággal! Persze a szívünk mélyén tudtuk, hogy ez a minden értelmet nélkülöző terv nem lesz rossz buli. 

A startunk egy órát csúszott. Sebaj, max. keresünk valami szállást és ott alszunk… Beszórtunk néhány holmit erre az esetre. Ahogy közeledtünk a cél felé, változatos időjárási körülmények ijesztgettek, ill. biztattak bennünket. Előbb eső, aztán átláthatatlan köd, gyönyörű zúzmarás táj, majd zúzmaragyilkos napsugarak. Aztán semmi: se köd, se zúzmara, se napsütés… Fogalmunk nem volt, mire számíthatunk.

Pillanatok leforgása alatt a tájat gyönyörű hótakaró borította, friss hó a fák ágain is… Megálltunk pár kocka erejéig.

 

Aztán GPS-néni be akart vinni bennünket egy felettébb gyanús kis útra, de mi ellenálltunk. Ám olyan hisztit vert le nekünk, hogy azonnal forduljunk vissza, hogy lányos zavarunkban kénytelenek voltunk szót fogadni neki. A gyönyörű hótakaró elfeledtette velünk, hogy a táblákra figyeljünk… Így esett, hogy egy a mesevilágban találtuk magunkat. Annyira rég vágytam már egy ilyen szűk, erdei útra, ahol minden csupa hófehér, el sem tudom mondani. Azt hiszem, Zita sem volt ezzel másként, mert mindketten olyan örömmámorban szálltunk ki az autóból, mintha most jöttünk volna Afrikából és még életünkben nem láttunk volna havat. Ez a kép szerintem mindent elmond, lehet, hogy felesleges is volt ennyit szövegelni. :)

 
 

Amint kifotóztuk magunkat, folytattuk az utat, GPS-néni nyugodt volt és mi is… A józan észt egy ideig felülírta az érzelmi mámor, de lassan elkezdtek forogni az agykerekek és kezdtünk rájönni, hogy valami nem stimmel. Gyors ellenőrzés után kiderült, hogy rossz pont lett megjelölve célként… Visszatértünk arra az útra, ahonnan letértünk, majd hamar megláttuk azt a kb. 5 méter széles táblát, amin hatalmas betűkkel ott virított, hogy  Plitvicére tök egyenesen kell tovább hajtani. (Minden bizonnyal azalatt az idő alatt tették oda, míg mi a „paradicsomban” autókáztunk.)

Délután 1 órára bírtunk a park bejáratához keveredni. Ezen a környéken már nem volt hó, ellenben a fákat zúzmarás jégpáncél borította. Annyira imádtuk, hogy alig bírtunk elszakadni tőlük.

 
 

Elindultunk csúszkálva a kockaköves úton…

 A köd úgy beleült a völgybe, hogy a legnagyobb vízesés rejtve maradt, a színek pedig monochrome-ba fordultak.

Fotó: Karádi Zita

Engem a közelképek mozgatnak inkább, míg Zitát a nagy totálok, így ugyanazt a témát teljesen másként láttuk.

 
A víz szintjén azért ki lehetett préselni a jellegzetes plitivicei zöldet..
 
 

                                  Fotó: Karádi Zita

Fotó: Karádi Zita

Majd jött a mi világunk, a jég-csobogó víz kombó. Nekem hiányzott kicsivel több jég, de Zita elégedettnek tűnt, neki ez így tök rendben volt.

Én meg ott torlaszolom el épp az utat az érkező turisták elől (akikből nem volt túl sok szerencsére, azoknak viszont a 90%-a koreai volt).
Itt világossá vált számomra, hogy miért van tiltva az állványos fotózás – ill. horror árú jeggyel megengedett, amit mi nem vettünk meg, csak simán hazardíroztunk a sorssal, bíztunk a szempilla-rebegtetésünkben. Szóval, ha több ilyen alak guggol, vagy akár csak áll a háromlábú állványával a szűk úton, míg a turisták száma átlagos (azaz baromi sok), az a hétköznapi ember számára, aki haladni szeretne elég nehézkes. A fotózó ember meg csak mérgelődik, hogy a tömeg beremegteti a pallót. Emellett meg az is borítékolható, hogy valaki vízbe pottyan.

                                  Fotó: Karádi Zita

Ezek a képek születtek részemről:

Én sem vagyok egy gyorsan fotózó fajta, de Zita túltett rajtam. Míg én mentem egy jókorát és közben még fotóztam is egy keveset, visszaértem hozzá, de ő még mindig nem végzett. :)

 
 

Az idő szaladt, és alig láttunk valamit a parkból. Elindultunk a nagy vízesés irányába…. Én ott is elvesztem a részletekben. Pont ezt vártam magamtól.

 

Zita részéről a legtöbb idő arra ment el, hogy a koreai turisták áradatát kivárja, ugyanis ezek a kis sétányok frankón beremegtek a trappoló lábak alatt. Ráadásul az ideiglenes állványa (a Manfrotto-ja nem olyan régen tört el) sem volt valami masszív (és akkor nagyon finoman fogalmaztam). Egyszer csak elege lett és talált neki egy jóval stabilabb helyet. :D Nem akartam hinni a szememnek, de ő ezt vér komolyan gondolta.

                                  És működött!!!

                                 Fotó: Karádi Zita

Fotó: Karádi Zita

…én pedig tovább gyönyörködtem a jeges képződményekben.

 

 

Nagy duzzogva összehoztam egy panorámát is, hogy be tudjam bizonyítani, valóban Plitvicén jártam.

És megörökítettem azt a kis darabka jeget, ami megmaradt két héttel ezelőttről.

 
Búcsúzóul kis tavi tükörkép is készült.

Bár, csak töredék részét jártuk be a parknak, úgy döntöttünk, hogy ez így nekünk elég volt, nem alszunk ott. (Azóta már megbántuk.)
Zita sokkal átfogóbb sorozatot készített, én csak egy kis ízelítőt mutattam meg belőle.

Néha eszembe jutott videózni is. Tényleg csak néha… Ismét nélkülöztem a tudatosságot és megint nem számítottam rá, hogy egy youtube-képes film összeáll belőle. De összeállt, hát kattanjatok rá, ha van 4 percetek.

 
Én merem állítani, hogy nagyon jó döntés volt részünkről elmenni, nagyon szerettük ezt az időjárást, igazán jól éreztük magunkat.

Végezetül szeretnék mutatni egy képet Doki barátomtól, aki harmadmagával volt olyan elszánt és nem hagyta ki a két héttel korábbi látványt. Hát ez sem volt kutya, na... És bár statisztikailag 13 évente fordul elő ilyesmi, én bízom benne, hogy sokkal hamarabb megismétlődik a kedvemért ez a jelenség és akkor nem engedek meg magamnak sem betegséget, sem semmit, ami eltántorít az elindulástól.
 

Fotó: dr. Simán László

PLITVICE  GALÉRIA