Mit nekem Antarktisz

Mit nekem Antarktisz

Írta: Tollár Eszter / 2021-02-23 21:00:23 / 0 hozzászólás

VISSZATEKINTŐ • 2017 januárjában történt (és íródott)

... ha egyszer itt a szomszédban a Balaton és végre normális tél van.

Annak ellenére, hogy a „fagyáspontom” jóval magasabb, mint az átlag embereké (itt főleg a férfiakat említeném), a Kanizsa Fotóklubban Hivekovics Ákos szafari túráinak bemutatóján nálam az Antarktisz magasan verte a többi egzotikus helyszínt. Ennek már jó ideje, meg is feledkeztem erről az irreális álomról – irreális álmokat nem szoktam sokáig dédelgetni –, de a hétvégi élményem ismét felidézte e rég eltemetett vágyamat, így ma gyorsan kitöltöttem 4 lottószelvényt. 

Péntek délután vetődött fel a balatoni fotózás gondolata és hiába próbáltak bennünket lebeszélni róla, mert hogy komoly fagykárosodást fogunk elszenvedni, ha kimegyünk, a lebeszélők nem jártak sikerrel. Öten elszántuk magunkat, hogy dacolva a kemény téli időjárással, szombat reggel nekivágunk a Balaton jegének, mint ahogy az országban megannyi fotós teszi ezt ezekben a napokban. Az első helyszín nem bizonyult túl sikeresnek, én viselem legjobban a -9 fokban a kb. 50 km/h sebességű szelet. Krisz egy ideig velem tartott a jégen:

Jó szokásához híven, nem viselkedett normális ember módjára. Többek között ezért szeretjük. :)


 
Neki elege lett, nekem még nem. Ő kiment a szárazföldre, én tovább araszoltam a jégen és fotózgattam. Nem volt nagyon ütős téma, de ettől még lenyűgözött ez a nem mindennapi látvány. Próbáltam pár használható képet készíteni.

Mit sem tudtam róla, hogy a parton maradtak azon agyalnak, hogy fognak kimenteni engem, ha beszakad alattam a jég. Amúgy én egy cseppet sem éreztem veszélyesnek. Egyszer csak Krisz jelezte, hogy most már jöjjek ki, mert mindenki menne tovább.

A második helyszínhez kaptunk egy tippet. Az adott településnél a part közelében araszolva, a házak közt a Balaton felé nyújtogattuk a nyakunkat, így láttunk meg egy szimpatikus lejáratot. Egy forró tea után nekiindultunk. Már a legeleje gyönyörű volt. 

 

Kicsit szétszéledtünk, néhányan eltűntek szem elől... Majd iszonyat ijesztő csörömpölés hallatszott a nádas felől, és rövid időn belül a „Gyertek ide!” kiáltás. Mentünk hát, bízván, hogy nem a vesztünkbe rohanunk, pedig igencsak úgy hangzott.  Amit én először megláttam: mintha jégtáblákba fulladtak volna a srácok.

Szeretném megtalálni a megfelelő szavakat erre a látványra, de ehhez én kevés vagyok.


Fotó: Varga Szilárd (Szilu)

Krisz a tavaly jól bevált trükkjét megint alkalmazta az egyik képe kidolgozásánál. Imádom, ezért megmutatom. :)


Fotó: Kovács Krisztián

És ő, ahogy hozza a formáját.


 
És én, a gyenge utánzat. :)

 

Mutatom mozgóképen a jégtáblákon való közlekedést. Hanggal nézd!


 

Krisszel azért jó kirándulni, mert elképesztően kreatív ötletei vannak. Az ő navigációjával építettünk (oké, leginkább ő építette) egy asztalt. Az utolsó jégtábla már kétemberes volt és mint azt a pacsi is mutatja, zökkenőmentesen zárult a projekt.


 
Teljes fényében ragyog a jégasztal.


Fotó: Kovács Krisztián

Az építmény kiváló környezetet biztosított a csoportképhez.
- Időközben Hanna jóvoltából egy váza is került rá. -


Fotó: Kovács Krisztián

Aztán kapott még egy vázát és a neveink is belekarcolódtak, ehhez Tamásnak volt egy bozótvágó kése. 

A zajongásunk odavonzott idegeneket, addigra szerencsére mi már kijátszottuk magunkat, lassan továbbálltunk.

Elhagyván a grundot izgalmas részleteket kezdtem fürkészni.

Majd felpillantottam és ezt láttam. Na jó, lehet, hogy szóltam nekik, hogy álljanak tótágast, vagy valami. 

Krisz és Hanna korit húztak, elkészültek a búcsúképek.

Fotós szempontból nem a legjobb napszakban voltunk itt – igazából a legrosszabbkor –, de hárman a naplemente óráiban visszajöttek. Félek megnézni azokat a képeket, lehet, hogy nem is akarom, mert meg fog enni a sárga irigység. 

A * jelölt mezők kitöltése kötelező.

ellenor