DOLOMITOK - FotóTúra
Írta: Tollár Eszter / 2023-11-07 10:33:23 / 0 hozzászólás
...
Ott hagytam abba, hogy másnap a Pordoi-hágónál indítjuk a napot.
Éppen csak kirajzolódtak a sziklák körvonalai, amikor leparkoltunk. Felszaladtunk a második világháborús emlékműhöz, amit Szilu és Hanna előző este lecsekkolt, hogy arról körbe lehet fotózni mindent, mi szem-szájnak ingere. Ekkor már halvány mély bordóra (ha van ilyen szín) festette a még fel sem kelt nap a sziklákat, de én azt még nem tudtam lefotózni. Volt egy nagy felhőtömb, ami talán még előző estéről ott ült a völgyben. Szerettük is, meg nem is.
Igazából nem volt idő szelfizgetni, meg werk képeket készíteni, mert a nap sugarai kezdték áttörni az akadályokat és a rendes fotózásra kellett összpontosítani. Én ettől függetlenül próbálkoztam emberes képekkel is. Hiába volt nulla fok és szél, hiába fagytunk éppen meg, a mosolyunk teljesen őszinte.
A fiúk épp ellentétes irányban fotóztak. Nem szóltak nekünk, bízván abban, hogy nem vesszük észre időben, hogy a Pordoi-hágó sziklái vérvörös színben úsznak. Vagy csak azért, mert a saját projektükkel voltak elfoglalva. Ki tudja? :)
A megvilágított kis fenyőre viszont a srácok hívták fel a figyelmemet. Egyfolytában változott rajta a fény, a felhő sűrűsége és formája, majd néhány perc múlva újra eltűnt. Soha nem láttuk többé.
Lassan véget ért a móka, a felhők elnyelték a nap sugarait, ezzel elengedett minket a hely.
A Cinque Torri felé vettük az irányt, útközben időnként megálltunk, ha volt rá lehetőség. Hanna nagyon sokszor emlegette, hogy mégis a síkabátját kellett volna elhoznia, én pedig mindig megnyugtattam, hogy szerintem nem, mert az fekete és ez a fehér kabát sokkal jobban mutat a fotókon.
A tervezett időben, a lehető legjobbkor érkeztünk a Cinque Torri-hoz. A hegycsoport lábánál elfogyasztottuk a reggelinket, amit Szilu lyukkamerával örökített meg.
Fotó: Varga Szilárd
A fény-árnyék játék az ősz színeivel karöltve maga volt a mennyország számunkra.
Attila volt az ötletgazdája és megalkotója idei fotótúránk csoportképeinek.
Fotó: Szabó Attila
Fotó: Szabó Attila
Fotó: Szabó Attila
Miután kiörömködtük magunkat az óriási sziklák közt, épp a tervezett időre érkeztünk a Giau-hágóhoz. Szilu már otthon kitalálta, hogy elsétálunk majd egy tóhoz, ott túránk megkoronázásaként elkészítjük A FOTÓT, ahogy a naplemente színeiben pompázó hegyek tükröződnek a Lago delle Baste-ben. Majd fejlámpákkal szépen lassan visszabotorkálunk az autóhoz. Az odaút elvi szintideje másfél óra, de ő az „edzettségünkre” való tekintettel, két és fél órával számolt.
A szintidőnket már az út legelején borítottuk, amikor kitaláltuk, hogy elkészítjük a kötelező fotót (Szilu már évekkel ezelőtt kipipálta), ami minden valamirevaló Giau-ba látogatónak megvan: ahogy a Giau ikonikus hegye tükröződik a „soha ki nem száradó pocsolyában”.
Mobilfotó: Varga Szlárd
Dolgunk végeztével elkezdődött a menetelés. Amint átértünk az első hegyháton, látni véltük, hogy milyen út áll előttünk és arra jutottunk, hogy ebbe minden bizonnyal bele fogunk halni. A túrázók java már visszafelé jött. Elég vészjósló látvány volt, amikor az egyik társaságot egy lehajtott fejű, lassított felvételnek tűnő mozgással érkező weimari vizsla kísérte. Mondjuk a hasonló látványt nyújtó tacskó esetén ez kevésbé volt ijesztő.
Több okból is nehéz volt az út. Egyfelől az öltözékünk igazodott a reggelünkhöz (nulla fok, szél) és az esetleges hegyen töltendő, kevés mozgással járó órákhoz. A hátunkon nem egy apró hátizsákot cipeltünk, hanem az összes fényképezőgépet, egyesek még az állványukat is. Mindez egyáltalán nem volt kompatibilis a több száz méter szintemelkedéssel, sziklákkal és kisebb-nagyobb kövekkel tűzdelt túraúttal. Az edzettségünk pedig a lankás zalai dombokra volt kalibrálva. Hanna mondjuk e téren kivétel volt gyakorlott kéktúrázóként.
Szóval vagy azért kellett megállnunk, mert iszonyú melegünk volt, vagy nem jutottunk elég oxigénhez. Nagy ritkán fotóztunk is visszanézve a mögöttünk álló útra. Egy alkalommal pedig, amikor Attila meghallotta egy havasi csóka hangját, azt a fejünk felett gyülekező vérszomjas keselyűknek tulajdonította. Ekkor a röhögés miatt kellett megszakítanunk a menetelést.
Fotó: Bécsi Johanna
A legmagasabb pont elérése előtti szakaszról nem szívesen beszélnék. Tudtuk, hogy onnan még elég messze lesz a tó, rémisztő volt a gondolat, hogy azon az úton lefele kell majd menni a sötétben, ahol felfele sem volt veszélytelen. Kisebb hisztik, aggódás, némi csüggedés egyvelege után, szinte a derült égből tárult elénk ez a látvány. Abban a pillanatban mindent megbocsátottunk a hegynek és ami a legcsodálatosabb volt, hogy láttuk a végpontot, a tavat, amiért szenvedtünk. Mondjuk Hanna egyből tudta, attól, hogy látjuk, az még irtó messze van, ami nekem csak jóval később esett le. A józan ész inkább azt mondta volna, hogy amíg még világos van, forduljunk vissza (itt most a lányok józan eszére célzok), de a cél látványa lassan felülírta az aggodalmaskodásunkat.
Egy gyenge naphalót és egy jobbos melléknapot is kaptunk ajándékba.
Ilyen volt közelről. Semmi meglepetés, hisz a net tele van a képekkel, amelyek pont ebből a szögből készültek. Mondjuk arról nem volt szó, hogy billegő, cipőméretű kőtáblákon kell egyensúlyozni, ha el is akarjuk készíteni a fotót.
A túrázók java már régen visszafordult, rajtunk kívül csak néhány fotós lavírozott még a tóparton.
A gyönyörű színes-szagos naplemente elmaradt, amit azért nem bántunk, mert nem kényszerített bennünket maradásra, így a visszaút legrázósabb szakaszán még világosban túljutottunk. Fejlámpázni nem egészen egy órát kellett, a szintkülönbség pedig elhanyagolható mértékű volt.
Az autóhoz érve alaposan megdicsértük magunkat, sűrű vállveregetés közepette megállapítottuk, hogy nem is volt ez olyan vészes. :D
A keddi napunk a regenerálódásról, az esőfelhők fürkészéséről, kis falunk felfedezéséről és egy nyitva lévő étterem felkutatásáról szólt.
Soha nem volt még olyan, hogy a hazautazás napjának hajnalát terepen töltsük. Ennek is eljött az ideje. Nagy élmény volt, főleg, hogy az esélytelenek nyugalmával indultunk el. Ehhez képest egy kimondottan izgalmas napkeltében volt részünk. Ha nem futottam volna bele egy igazán amatőr technikai malőrbe, akkor ennél a két képnél többet is tudnék mutatni. :)
Nagyon ügyesen sikerült 10 órakor elhagynunk a szállásunkat és mertünk nagyot álmodni. Ha már úgyis arrafelé kell hazaindulnunk, zárjuk a sort a Tre Cime di Lavaredo-val. Nem megkerülve azt, épp csak felmenni autóval, amíg lehet, kicsit kóborolni előtte. Nem sok tartotta, hogy szerencsénk legyen, lentről egész ígéretesnek nézett ki az időjárás, több volt rá az esély, hogy tudunk fent fotózni, mint hogy egyáltalán nem. Mégis a kisebb esély győzött, egy oszlani nem akaró esőfelhőben találtuk magunkat. Egy szűk óra várakozás után lógó orral feladtuk. Elindultunk haza. Ez a kép még lent készült, a Misurina-tónál.
Legutolsó fotózásunk ebben a meseerdőben zajlott, már kevésbé lelkesen, „ha már itt vagyunk, megcsináljuk” hangulatban. És megcsináltuk.
Nagyon későn és fáradtan érkeztünk haza, azzal az élménnyel, hogy tartoznak még nekünk ezek a hegyek. Szerintem, behajtjuk még rajtuk. :)
Szólj hozzá
A * jelölt mezők kitöltése kötelező.