
DOLOMITOK • Katasztrófaturisták
Írta: Tollár Eszter / 2021-03-23 22:25:38 / 0 hozzászólás
VISSZATEKINTŐ • 2018 novemberében történt (és íródott)
Úgy döntöttem, színt vallok. Én eredendően egy otthonülő típus vagyok. Többek között ezért is van szükségem kutyára, akivel ki kell tennem a lábam, ha esik, ha fúj. És szerintem ezért kaptam a sorstól olyan barátokat, akik a derült égből egyszer csak azt kérdezik tőlem, hogy „Ugye el tudsz jönni november elején a Dolomitokba egy hosszú hétvégére?” Ilyen kérdésre csak egy válasz létezik, mégpedig egy határozott „igen”, anélkül, hogy igazából átgondolnám, mire is bólintok rá. Igaz, nagy kockázat nincs az ilyen utakban, hisz a bandát már jól ismertem, az úti célt is, időm az van, pénzem mondjuk annál kevesebb, de erre azért valahogy telik.
A csütörtök esti érkezés sima volt, ez alkalommal nem navigált félre bennünket a GPS. A szállás kifogástalan, csak elfelejtettek időben befűteni, így az első éjszakán az elalvás komoly nehézségekbe ütközött (számomra).
Pénteken útra keltünk.
A mentetrend a szokásos: van cél, de útközben satufékkel állunk meg, amint fotótéma ígérkezik. Nagy meglepetésünkre a vörös fenyők még teljes őszi pompájukban díszelegtek, kristálytiszta patak csörgedezett az út mellett, hát lehorgonyoztunk egy kis időre.
A következő megálló egy kis település, Pocol kapuja volt, itt szépen elidőztünk. Jó hely volt ez nekünk.
A Falzarego-hágón át vezetett tovább utunk.
A hágó után következett az a szakasz, aminek a látványa meghatározta a hétvégénket. Két héttel korábban nagy erejű vihar pusztított a környéken, amiről meglehetősen kevés hírcsatorna számolt be, én csupán egy posztot láttam a Facebook-on róla egy magánszemélytől.
Ahogy haladtunk tovább, úgy bontakozott ki a kép, hogy mekkora erőket rejt a természet, ha bepipul.
El nem lehet képzelni, mit érzett és hallott az, aki ebben a házban tartózkodott a vihar idején.
Pár száz méterrel feljebb pedig, mintha mi sem történt volna.
Ezek a képek pedig segítenek elgondolkozni azon, hogy milyen elképesztő munkát végezhettek itt, hogy járhatóvá tegyék az utakat.
4 évvel ezelőtt itt, a Giau-hágóban rengeteget fotóztunk, nekem most ez az egy árva felhő-sárkányos képem lett.
Körbeértünk, újfent kedvenc településünkön landoltunk, ugyanott parkoltunk, ahol reggel. Pocolt körbeölelő hegyek egy másik arcát mutatták nekünk.
Végül pedig kerültünk egyet a Misurina-tó felé. Az ok az volt, hogy Krisz és én nem igazán tudtuk feldolgozni, hogy le van zárva a Tre Cime-re vezető út, a saját szemünkkel akartuk látni. És láttuk.
Ha pedig már ott voltunk, mind a négyen állványra raktuk a gépet és legalább a tavat lefényképeztük.
Otthon aztán jól bevacsoráztunk egy jóféle egységben. Az otthon jelen esetben Sesto-t jelenette, aminek a másik neve Sexten. Valahogy a fiúk jobb szerették ezt a nevét használni. Ki érti ezt?
Második nap:
DOLOMITOK • Fények játéka
TAGS
Szólj hozzá
A * jelölt mezők kitöltése kötelező.