4N AZ OLASZOKNÁL • Második nap, a Dolomitok megmutatta magát

Írta: Tollár Eszter / 2021-03-21 20:12:41 / 0 hozzászólás

VISSZATEKINTŐ • 2014 októberében történt (és íródott)

• ELŐZMÉNYEK: 4N AZ OLASZOKNÁL • Nulladik nap a Dolomitokban
• 4N AZ OLASZOKNÁL • Első nap, ráhangolódás

Egy felől, mert a fiúk gondosan eltervezték az útvonalat, illetve amiatt, hogy az előző esti sikeres free wifi vadászatunknak köszönhetően meg tudtuk nézni a helyi időjárás előrejelzést, ami fotóbarát időt jósolt, plusz még a tudat, hogy egy egészen elképesztően gyönyörű helyen vagyunk,  komoly reményekkel töltött el bennünket, hogy ezen a napon teli memóriakártyákkal térünk majd vissza a bázisra.
Az út legeleje ott kezdődött, ahol az előző nap véget ért, a Marmolada gleccser tövénél.

 

Kivonultunk a gátra és vártuk, hogy a felhők áteresszenek némi fényt. E közben hideg volt és én nő révén és mert nem készültem megfelelő ruházattal – hú de irigyeltem Kriszt, aki viszont igen –, ja meg szél is volt, hogy finoman fogalmazzak, baromira fáztam. Nem volt más választásom a fagyhalál elkerülése érdekében, dombot kellett másznom… Így születtek ezek a képek, ami persze a többieknek nincs meg, mert ők lent vadászták a témát és amikor megkérdezték tőlem, hogy érdemes-e felmenni, én szemrebbenés nélkül mondtam nekik, hogy „ááá, dehogy”…

… aztán váratlanul ilyen sürgetően néztek fel rám, hogy indulnánk tovább, ha nem kellene rám várni  és én siettem is, mert alapvetően jó kislány vagyok. Aztán meg persze, hogy nem szálltunk autóba, mert újra valami izgalmas fényjelenség kecsegtetett bennünket, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt az, mert már régen volt és sajnos nem készültek jegyzetek ott és akkor.  Nagy hiba volt!

Csak eljött a pillanat, hogy szépen összepakoltunk és beszálltunk, arra összpontosítva, hogy haladjunk végre 100 méternél kicsit többet… De a hátsó ülésen Sziluval megint fura hangokat hallattunk (ilyenek, hogy űűűű, meg ááá, és óóó), amit természetesen nem egymás társasága hívott elő belőlünk, hanem a kúszó felhősáv és a felette meredező sziklák látványa. E közben az elöl ülők kíváncsiskodtak, hogy mit látunk, meg kell-e állni, mi meg  „ááá, semmi menjünk”… Aztán kiértünk a panoráma alagútból és az olaszok jó szokásához híven épp a megfelelő helyen építettek ki egy parkolásra alkalmas helyet, Krisz elképesztő rutinnal padlófékezett (mert addigra ő is látta, amit mi), azzal a lendülettel nyílt az autó mind a négy ajtaja, és kis tülekedés után, ami a csomagtartónál zajlott, hogy magához vegye mindenki a saját fényképezőgépét, másodpercek leforgása alatt mind a négyen ráfogtuk a lencséinket erre a gyönyörű és különleges jelenetre. Onnantól, hogy kipattantunk az autóból, minden pillanat számított, mert a felhőzet nagyon gyorsan kúszott, nekem mindössze ez az egy expo „jutott”. A következőnél már a csúcs nem volt látható.

Folytattuk az utat. A következő megállónál Krisz ötletére elkészítettük az első csoportképet. 

Majd egy újabb megállónál ezt a Dolomitokra igencsak jellemző részletet találtuk.

Közeledtünk az első célunk felé, egyre csak szépült az amúgy is lélegzetelállító táj. Újabb parkolóhely a legjobb helyen, újabb téma az őrült fotósoknak. Aztán a felkiáltás már nem tudom, ki részéről: „Süti a kis házat a nap!!!”. Akinek nem teleobjektív volt a gépén, az pillanatok alatt lecserélte és nyomtuk, amíg csak lehetett (kb. 5 „kocka” erejéig).

Ő meg a Szilu, aki jól fest a tájban. 

Aztán elértük a Giau hágót, innentől szavak nem nagyon hagyták el a szánkat, csak néztünk, nem értettük, hogy lehet egy hely ennyire gyönyörű. Sokat segített a gyönyörűségben az időjárás, aki a barátunk volt éppen. Tökéletes egyetértésben négyen négy felé széledtünk, volt ennek valamennyire gyakorlatias oka is, mégpedig, hogy szülessenek különböző képeink, de szerintem (vagy inkább úgy mondom, hogy részemről) inkább érzelmi kérdés volt. Jó volt magányosan szemlélődni, egyesülni a monumentális természettel. Oké, ez erős túlzás, hisz egy órát adtunk magunknak, ennyi idő alatt sok egyesülésre nincs lehetőség, de azért jólesett egy kis magány.

Jobbra lent, az ott a Szilu.

Jobbra fent, meg Krisz.

Érdemes lett volna barangolni még a környéken, de tovább kellett állnunk, ez volt az össznépi döntés. 

 

A következő képnek egy érdekes története van. Majdnem két hónap elteltével a klubban Doki megmutatott egy fotót, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Aztán Szilu mondta, hogy ő is készített képet azon a helyen, ő persze a pontos koordinátákat is elő tudta hívni, mert ő már csak ilyen precíz. Nem igazán értettem, hogy én hogy nem fényképeztem le, be kell valljam, kicsit csalódtam magamban. Pár nap múlva aztán újra átnéztem a mappáimat, és láss csodát, ott volt „Doki fotója” az én nyers képeim között. Csak elbujdokolt előlem. Az eredeti képen nem rajzolódnak ki ilyen szépen a részletek, mert nagyon párás volt a levegő, valószínűleg ezért kerülte el a figyelmemet, de utómunkával egész szépen ki tudtam hozni belőle a lényeget.

No, de térjünk vissza a napfénytetős Subaruba, amibe egyre kevéssé sütött be a napfény, pedig a Tre Cime di Lavaredo-hoz készültünk. 

Eléggé bedeszkázták az eget, a hegyre feljutni pedig csak pénzdíjas úton lehet. Döntésképtelenek voltunk, húztuk az időt, hátha az segít nekünk, kávézgattunk meg diskuráltunk, közben Krisz csoportképeket készített (ebben nagy rutinja van és továbbra sem bírja, ha normális a megjelenése egy képen). A döntés végül az lett, hogy nem megyünk fel, mert úgysem fogunk látni semmit, majd alkalmas időben visszajövünk…

Fotó: Kovács Krisztián

Fotó: Kovács Krisztián

Krisz szenvedett ettől a gondolattól, hisz ha már ott vagyunk, időnk meg van még, akkor miért ne mennénk fel… Nem kellett sok, hogy meggyőzzön bennünket. De milyen jól tette!
Néhány perc múlva a hegy lábánál találtuk magunkat és a napfénytetőn keresztül néztük a fenyegető, de gyönyörű felhőket, majd a hidegre és a szélre való tekintettel felvettük a legmelegebb ruhadarabjainkat és megkíséreltük felderíteni a terepet.

Krisz nyúlcipőt húzott és mire kettőt pislantottunk már csak egy apró kis vonás volt a szemközti „domb” tetején, majd szem elől tévesztettük. Ennek az is oka volt, hogy a felhők minden oldalról támadást indítottak, így a látótávolság egyre csökkent. Azért így is érdemes volt eltölteni fent azt az egy-két órát. Krisz is visszaért, ő nem úszta meg szárazon, pont belegyalogolt ez esőfelhőbe. Nem volt kérdés, hogy ide vissza kell jönnünk, amikor stabilabb lesz az időjárás.

 

Sikerült a tervünk… A memóriakártyák roskadoztak a temérdek raw fájl súlya alatt..

4N AZ OLASZOKNÁL • Harmadik nap, Visítós Sella
4N AZ OLASZOKNÁL • Negyedik nap - Esős, felhős, napos, csókás
4N AZ OLASZOKNÁL • Ötödik nap - finálé

DOLOMITOK galéria