4N AZ OLASZOKNÁL • Ötödik nap - finálé

4N AZ OLASZOKNÁL • Ötödik nap - finálé

Írta: Tollár Eszter / 2021-03-22 19:43:55 / 0 hozzászólás

VISSZATEKINTŐ • 2014 októberében történt (és íródott)

ELŐZMÉNYEK
• 4N AZ OLASZOKNÁL • Nulladik nap a Dolomitokban
• 4N AZ OLASZOKNÁL • Első nap, ráhangolódás
• 4N AZ OLASZOKNÁL • Második nap, a Dolomitok megmutatta magát
• 4N AZ OLASZOKNÁL • Harmadik nap, Visítós Sella 
• 4N AZ OLASZOKNÁL • Negyedik nap - Esős, felhős, napos, csókás

Mielőtt az utolsó napunk elkezdődött volna (tehát még reggeli előtt), szedtem a cókmókom, mert szerettem volna egy utolsó képet a korábban már emlegetett „kék” fáról, ami ott volt a szállástól 2 percre. Kiérve a ház takarásából, olyan szépet láttam, hogy azonnal a gépem után nyúltam és már emeltem is a napsütötte sziklákra, de kiderült, hogy az akkumulátor a töltőn marad. Azonnal odaviharoztam a konyhaablakhoz, izgatottan elkezdtem püfölni azt. Éreztem, hogy sietnem kell, mert a fények igencsak bizonytalannak tűntek, a felhők vészjóslóan gomolyogtak a hegy fölött. Szóval püföltem az ablakot, a fiúk unottan kinyitották, én pedig kértem, hogy adják oda nekem íziben az akksimat, erre a mocsok szemetek persze időhúzásosat játszottak velem. Amikor már a sírás környékezett (ami röhögő görcsben nyilvánult meg), megszántak, én pedig pár perc múlva elkészítettem ezt a képet.

Majd a kék fatörzs következett, ami valójában már nem volt ennyire kék, mert már nem áztatta eső, de azért én az emlékeim alapján itthon „rájátszottam” kissé a színére.

Siettem, mert éhes is voltam, meg friss indulást terveztünk, de ismét megállásra kényszerített a még mindig remek fényekben fürdő sziklacsoport. Sőt talán még remekebb fényekben fürdött!

Hamar az étkezőben találtam magam, az első reggelhez képest kicsit másként festett az asztal. (Erről már nincs képem, mert a hosszú évek alatt nyoma veszett.)

Jóllakás, csomagolás és végre indulás! … Éppen bevackoltuk magunkat, kényelmesen hátradőltünk, készültünk a nagy napra, hisz ismét kedvező időt jósoltak nekünk, amikor megláttuk ezt a csodás fényekben pompázó birkanyájat. Még el sem hagytuk Canazei-t, de már ki is pattantunk az autóból. Vigyorgó fejjel fényképeztünk, mert a vonuló nyáj különböző pontjairól megszólaló bégetés igazán vicces élmény, aki már átélt hasonlót, az tudja, miről beszélek. :)

Szerencsére a nyáj vonulóban volt, így folytatni tudtuk az utunkat. Vágyakozó tekintettel néztünk vissza rájuk, mert hát nagyon kedveltük azt az atmoszférát, amit teremtettek nekünk.

Közeledtünk a Marmolada felé.

Itt már két alkalommal álltunk meg fotózni, most is így terveztük és ha nem terveztük volna sem történhetett volna másként, mert Ducati reklámfilm  forgatás zajlott épp ott, ahol parkolni szoktunk. Az út is le volt zárva egy időre, a fiúk nagyon boldogok voltak, hogy belecsöppentünk az eseménybe, alig várták, hogy felszálljon a drón (ami nem volt kicsi) a kamerával, és csillogó szemekkel nézték a tűzpiros motor száguldását. Annyit kért tőlünk nyomatékosan a stáb, hogy ne fotózzuk le a motort. Nekem ez semmiféle problémát nem okozott, én szívesebben nézegettem (a stábnak pont háttal) a gleccsert, ahogy a fehér felhőfoszlányok tették még szebbé az amúgy sem elhanyagolható látványt.

A település nevét takarja homály (mivel fogalmam sincs róla), ahol ezt a csoportképet elkészítettük.

Továbbálltunk, de megint meg kellett állni egy rövid időre és én „lemobiloztam” a dolomiti őszt a Subaru tetejének tükrében. 

A Falzarego-hágón át autóztunk, csodás időjárásban, nagyon bíztunk benne, hogy a Tre Cime-ig (a célállomásig) is kitart ez a gyönyörű napsütéses felhőjárás. 

Pár perc erejéig felcsaptunk virágfotósnak. 

Délután 3-ra terveztünk a Tre Cime-hez érni, több okból is. Egy részről, mert az volt az elképzelés, hogy a hegy csúcsait majd jól megsütik a nap utolsó sugarai, mi pedig azt alaposan lefényképezzük, másrészről pedig délután 3 után olcsóbb volt az úthasználati díj. (Ez olyan, szinte már szégyellni valóan tipikus magyar gondolkodás.) Utólag már látjuk, hogy egy teljes napot is el lehetett volna tölteni ezen a hegyen, azon a pár eurón meg nem sokat nyertünk. De az is világosan látszik, hogy az útközben adódó témák miatt nehezen tudtunk volna jelentősen korábban érkezni.

Volt még pár percünk, hogy a kis tóban tükröződő Tre Chime-t megörökítsük, amolyan képeslap gyanús stílusban.
Először kacsákkal:

Majd kacsákat etető Sziluval is.

Fent voltunk, amennyire autóval fent lehetett lenni, Krisz levált tőlünk és megnézte a hegy másik oldalát is, ahonnan amúgy a szebbik arcát mutatja. Mi hárman pedig elindultunk abba az irányba, amerre az előző alkalommal Krisz járt egy felfedező kört. A gyönyörködés és ámulás órái következtek. A helyzet hasonló volt, mint már az elmúlt néhány napban több ízben is: amerre néztünk, egészen mást láttunk és a félpercenként (vagy még ennél is rövidebb idők alatt) változó felhőzet pillanatok alatt átrajzolta a tájat.

Ez a tó például alig egy percig volt látható, aztán a felhők ahogy megmutatták nekünk, újra bezárultak felette.

Nem tudom pontosan, hogyan szakadtunk el egymástól (Doki és Szilu szerint én előre szaladtam), de egyszer csak magam voltam. Szívem szerint folytattam volna az utat, de az eszemre hallgattam, nem lett volna okos dolog nagyon messze kerülni a többiektől, hát megpihentem és elmerengtem az élet nagy dolgain… Nem ám! Semmire nem gondoltam, megszállt a nyugalom és csak csodáltam az elém táruló hegyeket. Búcsúzkodtam. Nem szomorúan, inkább olyan reményteljesen, hogy ide még visszatérek, ha addig élek is. 

Visszakanyarodván, megláttam a két elveszett pasit (Krisz ekkor még nem érkezett vissza.) Doki odakiabált nekem, hogy maradjak ott, ahol vagyok és ez a kép lett belőle, nekem személyes kedvencem, szigorúan elfogultan és erős érzelmi indíttatásból befolyásolva. 

Sziluval újra egymásra találtunk, akivel „befütyültünk” néhány havasi csókát, volt köztük egészen bátor is, aki a kezemből falatozott.


Fotó: Szilu

Kb. másfél órás fennsíki fotózás következett, immáron mind a négyen együtt, szeretetben, békességben és örömben… Igaz ugyan, hogy a napsütötte hegycsúcsos képek nem jöttek össze, de kaptunk helyette ezer más apró és nem annyira apró szépséget, amitől átjárt bennünket az elégedettség.


Fotó: Szilu

Krisz ötletére elkészült az utolsó csoportkép.


Fotó: Krisz

Majd jött a naplemente.

Valószínűtlenül rózsaszín fények ültek rá a tájra. 

Végül teljesen lement a Nap, mi pedig valahogy lebotorkáltunk a hegyről.

Az autóban kissé kókadozni kezdtünk és valamelyik okos embernek az az ötlete támadt, hogy a GPS-hez rendeljük hozzá a Jáksó hangját. No innentől nem bóbiskolt senki, mert leginkább szétröhögtük magunkat, ezzel a lehető legvidámabban zártuk le ezt az amúgy is remekbe szabott kirándulást... És az egész hetet.

DOLOMITOK galéria

Tags: Dolomitok

A * jelölt mezők kitöltése kötelező.

ellenor